„Óriási ajándék az élettől”

– Kezdjük az elején! A nyáron csatlakozott a horvát Mladost Zagreb keretéhez…
– Augusztus huszadikán utaztam ki, később a szlovéniai Roglába mentünk edzőtáborozni. Mondhatom, kemény kiképzést kaptam, de ez természetes. Szeptember közepén jöttek a bajok. Október elsején kezdtem volna a zágrábi közgazdasági egyetemen turizmus és hotel-menedzsment szakon, de közölték, hogy be sem írattak, mert nem tudják finanszírozni a tanulmányaimat. Ráadásul a játékengedélyem sem volt még kész!

– Nem lehetett kellemes érzés…
– Borzasztó volt, nagyon megijedtem! Az egyik edzésen aztán megjelentek a novaraiak, csapattársamra, Sanja Popovicra voltak kíváncsiak. Aztán a klubelnök behívatott az irodájába, és közölte: azonnal döntsem el, akarok-e az olasz élvonalban játszani! „Naná, hogy akarok!” – válaszoltam. Azzal a lendülettel autóba is pattantunk, és meg sem álltunk Itáliáig! Hétnapos próbajátékról volt szó, ebből két hét lett, aztán aláírtuk a szerződést két plusz két évre, és az egyetemre is beírattak. Ugyanarra a szakra, amelyre Zágrábban jártam volna.

– Milyen érzés a világ egyik legjobb klubcsapatában, a világ vitathatatlanul legszínvonalasabb, legelismertebb bajnokságában játszani?
– Felfoghatatlan! Eszembe sem jutott, hogy ilyen helyre kerülök tizennyolc évesen. A zágrábi tartózkodást négy évre terveztem, gondoltam, később majd továbbállok. Nagyon nagy ajándék ez a lehetőség az élettől.

– A portugáliai Élcsapatok Kupája-selejtezőn kikaptak a házigazda Trofától, óriási meglepetésre címvédőként csak a CEV-kupában folytathatják. Hogyan reagáltak a klubvezetők?
– Még nem volt balhé, de én már felkészültem az agymosásra. Szerencse, hogy egyelőre még nem sokat értek abból, amit olaszul mondanak. Néhány csapattársammal horvátul, a többiekkel olasz alapfokon, az edzővel angolul beszélek, amikor otthonról keresnek telefonon, akkor pedig természetesen magyarul. Keverednek a nyelvek rendesen, de nem baj, lassacskán belejövök.

– Mi történt azon a bizonyos vesztes meccsen? Miért kaptak ki három egyre?
– Egyrészt jók és motiváltak voltak a portugálok, másrészt iszonyatosan hideg, mindössze tizenkét fok volt a teremben, harmadrészt válogatottjaink pihenőt kaptak, nem játszottak egyetlenegy percet sem! Ráadásul Natasa Osmokrovic az ujját, Sanja Popovic pedig a térdét fájlalja.

– Melyek csapata céljai?
– A bajnoki cím és a CEV-kupa-győzelem! Ez a legkevesebb! Nem lesz könnyű, de remélem, a magyar bajnokság után az olaszban is lesz aranyérmem!

– A Bergamo és a Jesi nem könnyű ellenfél…
– Január hetedikén megyünk Bergamóba. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a körítés, mert nálunk egyszerűen leírhatatlan, fantasztikus hangulat van minden meccsen! Háromezer férőhelyes a csarnokunk, de így is rengetegen kiszorulnak az arénából. Nekik a város főterén óriáskivetítőt állítanak fel, ott szurkolnak. Akkora hangzavar, üdvrivalgás van egy-egy pont után, hogy mindig beleborzongok. A lefújás után pedig jönnek autogramot kérni a szurkolók a legfiatalabbaktól az idősekig rengetegen.

– Az edzéseken persze nyugalom van.
– Lehet, de roppan fárasztóak! Gyakran előfordul, hogy két óra labdás tréning után átmegyünk a konditerembe, és ott folytatjuk a munkát. Persze van is eredménye, korábban háromszázöt centi volt az érintőmagasságom, most háromszáztizenkettőnél tartok, és érzem, hogy még van bennem…