Akit senki sem bánt

Ugyanakkor tény, hogy ez volt az az időszak, amikor gyakorlatilag büntetlenül bántalmazták a brutális védők azokat a játékosokat, akik – szemben velük – tudtak futballozni. A náluk képzettebbeket, ügyesebbeket, gyorsabbakat (azokat, akik miatt meccsre jártak az emberek) már azelőtt letiporták – többnyire hátulról – mielőtt a labda megérkezett volna hozzájuk. A jószívű ember – mint amilyen magam vagyok – tulajdonképpen elsősorban féltett, mintsem szurkolt ekkoriban. Emlékszem, egyszer Esterházyt féltettem nagyon a Népstadionban Jancsikától, pedig nem voltam Honvéd-szurkoló. Én elsősorban a Megyeri útra jártam, ahol magyar és külföldi ellenfél egyaránt többnyire tíz emberrel rombolt, mit sem törődve azzal a nem halk szidalmazásözönnel, amelylyel a nézősereg az emberiség nevében percről percre kikérte magának a sportszerűtlen védőmegoldásokat. Ez az a típusú felháborodás volt, amely tökéletesen jogos, amely az igazság nevében zajong nagyon őszintén. A sportág jellegéből adódóan természetesen manapság sem szól másról egy-egy meccs: az egyik csapat építkezik, a másik lesöpör. Volt ugye Törőcsik. Egy időben, nem tudom, miért, mindig spanyol vagy csehszlovák csapattal került össze az Újpest a különféle kupaküzdelmek során, és leszámítva egy olyan élményt, amikor az Ezüstcipőt frissen átvevő Feketét rúgták fel öt perc alatt ötször Prágában (valami Novák nevű), és még ő, Fekete kapott sárga lapot – kísérteties a hasonlóság az argentínai vb-igazságtalansággal –, elsősorban Törőcsiket nem tudták (nem is próbálták) szabályosan szerelni. Idézet a Népsportból 1978 tavaszáról, egy szimpla Újpest–Dunaújváros meccsről: „A 49. percben Törőcsik 50 méteren át vezette a bal oldalon a labdát, többen is megpróbálták buktatni, végül közvetlenül a 16-os vonala előtt ez Judiknak sikerült.” Erre konkrétan emlékszem, pedig nem volt az ilyesmi ritkaság. Felhívnám a figyelmet az ötven méterre. Tényleg így volt, végigvitte a labdát, és gól lett volna, de milyen szép gól lett volna, ám ekkor Judiknak sikerült. Ez volt az a meccs, amelyen a hosszú idő óta tartalékcsapatban játszó Bene beállt a szünet után, és gyorsan szerzett két gólt. Ezzel lett 2–0. Aztán ment vissza a tartalékcsapatba. Ugyanebben a cikkben szerepel még egy érdekes mondat: „Tóth I. fejbe rúgta Törőcsiket, a középcsatár rövid ápolásra szorult.” Lehet, hogy Tóth I. tulajdonképpen csak fel akarta készíteni a magyar válogatott középcsatárát az argentinok elleni vb-meccsre. Sikerült. (Itt jegyzem meg, ha már Fekete szóba került: a Dunaújvárosi Kohász legyőzése után, a következő fordulóban Békéscsabán három perc alatt három gólt szerzett. A gólkirály abban a szezonban Fazekas lett. 95 gólt lőtt 1977–78-ban az Újpest, bajnok is lett.)Ez az írás mostantól mégis Ronaldinhóról fog szólni.Eddig is így történt volna, de róla általában Törőcsik jut eszembe. Hogy ha ma játszana, amikor valamennyire mégiscsak védik az értékes játékosokat a bírók, amikor hátulról már csak ritkán szerelnek úgy, mint régen, hogy ha ma játszana, mi történne vele. Mire jutna. Mert értekezhet bárki mentalitásról, rossz barátokról, a büntetlen rugdalástűrésbe csak bele lehet unni. A kérdés talán fordítva sem érdektelen: mi lett volna Ronaldinhóból, az ő mosolyából, ha mondjuk a nyolcvanas évek elején lett volna annyi idős, mint most. Amikor egy Gentile világbajnok lehetett. Igen, hát tény, Maradona például elviselte ezt az időszakot, ő újra és újra nekiindult, és ha jó magasra kapkodta a lábát, néha még el is jutott a tizenhatos környékére. Viszont ő megszállott. Miért lenne mindenki megszállott? Vagy ez lenne az ambíció, amely nélkül a tehetség meg a kreativitás nem tud áttörni mindenféle gonosz gátakon? Lehetséges. Mindenesetre a labdarúgás nagy szerencséjének tartom, hogy idő és személy (Ronaldinho), itt és most így találkozik. A személy nem lehetne akárki, kell hozzá az egyénisége. Nem hiszem, hogy lehet nem szeretni. Vagy hát lehet, de az már elvetemültség. Ronaldinhóval egyfajta béke érkezett a foci világába, legalábbis a Barcelona meccseire, abban az értelemben, hogy őt valahogy hagyják focizni. És így kreativitásról, szépségről szól egy-egy meccs. Pedig semlegesíteni kéne őt is az ellenfeleknek. Azonban – ilyen talán még nem történt a futball történetében – mintha nem lenne szívük felrúgni őt. Feltűnő, hogy a lehető legritkább esetben szabálytalankodnak vele. Még a legsúlyosabb parasztok is. Ez alapvetően fantasztikus. Mintha megtiszteltetés lenne számukra, hogy a nagy ember közelében lehetnek, közelről élvezik, ahogy ő élvezi magát, tényleg mintha nem akarnák bántani. Vagy hát nem tudom, szeretném ezt hinni. Az is lehet, hogy egyszerűen nem férnek hozzá. Na de látnivaló, hogy meccs előtt, a kézfogásoknál megsimogatják, ránevetnek, megölelik, miközben tudják, hogy nagy valószínűséggel gólt lő majd nekik. Ilyen értelemben Ronaldo Assis de Moreira saját személyében békét hoz a pályákra. Meg a tévék elé. És még mindenféle jó érzést. A tökéletesség érzetét kelti például. Nem tudom, vajon mit gondol ő erről az egészről, magáról, hogyan éli meg az érzést, hogy a világsztárok között magasan ő a legjobb. És hogy ezt mindenki tudja. Még akkor is, ha Cannavaro az év labdarúgója. ----
„Előfordul, hogy az ember egész félidőket elüldögél egy kézilabda-mérkőzésen anélkül, hogy értékelhető képet sikerülne összehoznia. Számomra azért kedves ez a fotó, mert aznap több munkám is volt, éppen csak beestem erre a magyar–orosz meccsre, amelyen éppen Szamoránsky Piroska lő kapura. Alighogy elővettem a gépem, szinte minden támadásnál óriási csata zajlott a szemem előtt. A női kézilabdában megszokott küzdőszellem jól kirajzolódik ezen a képen, lám, a nők is milyen harciasak tudnak lenni…” ----
„A sportfotókon látszik, hogy a futball időnként kimondottan érdekes, vicces vagy szokatlan momentumokat rejt magában. Azt hiszem, ritkán látható pillanat: a győri Kovács Zoltán hátán a kispesti Disztl Dávid. A nézők talán észre sem veszik, hogy ilyen párharcok is akadnak egy-egy mérkőzésen. Nekem úgy tűnt, a győri védő nem örült annyira ellenfele szerelési kísérletének, az arca legalábbis erről árulkodik…” ----
„Erő, lendület, sebesség, viadal – ezt éreztem, amikor exponáltam ezen az atlétikai versenyen. Megfeszülnek az izmok, tökéletes a koncentráció, ez jól tükröződik számomra a felvételen. Aztán később vettem észre, hogy az elöl lévő Zsivoczky Attila és vetélytársa keze összeér, ezért számít nekem ez a fotó különösen kedvesnek. Meglehet, ezt a futás közben ők maguk sem érezték, de egy fénykép ilyen apróságokra is felhívja a figyelmet.”