Dorge, a kameruni „góleádor”

Napsütéses, kellemes kora őszi időben érkezünk a tatabányai stadionba. Könnyed átmozgató edzést tart P. Nagy László pályaedző, miközben Sisa Tibor vezetőedző a kapusokat dolgoztatja meg. A futballisták között éppen kocog az új felfedezett, Dorge Kouemaha is, aki szemmel láthatóan nem zavartatja magát, hogy elkezdjük fotózni, egykedvűen folytatja a futást.

A monotóniát vicces beszólások törik meg, remek hangulatban zajlik a tréning. Egyszer csak a mezőnyjátékosokra is rápillantó Sisa Tibor hangját halljuk: „Kouemaha, fifteen!” És a kameruni lehajol, elkezd fekvőtámaszokat csinálni. Különösebben nem erőlteti meg magát, a többiek biztatása közepette éppen csak hajlítja a könyökét, aztán már fut is a társak után. Magas, izmos, remek felépítésű fiú, igazi csatáralkat.

Vége a futásnak, egy-két lazító, nyújtó gyakorlat, majd az egész csapat összegyűlik a füvön, és meghallgatják Sisa Tibor instrukcióit, előbb magyarul, aztán angolul. Edző és csapat teljes harmóniában, senki sem rohan az öltözőbe, még mókáznak egy kicsit. A három kameruni fiú is összeáll, azaz összeül egy csoportkép kedvéért – idilli a hangulat, szokatlan ebben a magyar futballvalóságban.

A szakszavak már mennek magyarul

Hősünkkel a megbeszéltek szerint fél óra múlva találkozunk újra, a kispadra ülünk le beszélgetni, oda, ahol ebben a szezonban még egy percet sem ült, és látva eddigi teljesítményét, nem is nagyon időzik majd itt.

Visszafogott, szerény fiatalember, láthatóan nem szokta a médiaszereplést, és – ahogy ez később a beszélgetés során kiderül – szereti a csendet, a nyugalmat. Bár angolul sem beszél rosszul, pillanatok alatt a franciában találjuk meg a közös nyelvet, aztán mosolyogva hozzáteszi, felőle akár anyanyelvén, bamlekéül is beszélhetnénk…

A beceneve felől érdeklődve hamar kiderül, hogy a Dorge és a Kou a leginkább elterjedt, és bevallja, sokan sokféleképpen mondják a nevét. „Hívj Dorge-nak vagy egyszerűen csak Kouemahának” – zárja le gyorsan a kérdést.
Maradunk az előbbinél.

„Minden rendben, jól érzem magam itt, Tatabányán, remek közösségbe kerültem” – ad indításként egy tömör összegzést, majd kérdésemre a családjáról kezd el beszélni.

A „majdnem feleség” barátnő otthon, Doualában várja a négyéves kislánnyal, Lu Belvine-nel együtt. Dorge Kouemaha évente kétszer látogat haza, a nyári időszak mellett decemberben, amikor – keresztény vallású lévén – családja is megünnepli a karácsonyt.
Bár hűséges típus, meglévő szókincse alapján a magyar hölgyeknek is udvarolhatna – „Szia!, Hogy vagy?, Nagyon szép”–, a legfontosabb szavakat már tudja. Aztán megcsillantja szakmai felkészültségét is, jó futballistához illően ejti a „labda” és az „add ide” szavakat, majd egy mosollyal kísért „nyugi”-val zárja a röpke nyelvleckét.

Nagyon fontos a nyugalom a játékos számára, s ő jól érzi magát Tatabányán. Ha zajosabb, nyüzsgőbb estére vágyik, beül a klubtól kapott Opelbe, és elgurul Budapestre, ahol több kameruni barátjával is tartja a kapcsolatot. Nemcsak keletre, hanem nyugatra is kiruccan néha – no ne gondoljunk nagy távolságra –, a tatai szórakozóhelyek egyikét-másikát már ismeri.
Szabadidejében legszívesebben zenét hallgat (a magyar muzsikával is barátkozik, de igazi kedvence még nincs a hazai pop- és rockéletből), valamint tévét néz – „rengeteg futballmeccset” – és pihen a stadiontól nem messze található lakásban, amelyet honfitársaival és egyben csapattársaival, Joseph Ngalléval és Edouard Ndjodóval oszt meg.

Igor Bogdanovics játéka a példa

Futballozni szülővárosában, Bafangban kezdett el, ifjú titánként a helyi Lumiere de Bancában, majd a Diap de Banjában rúgta a labdát – még amatőrként, a kameruni másodosztályban. 2003-ban kapta meg első profi szerződését a Victoria Unitedtől, sőt az utánpótlás-válogatottban is felléphetett.
A 2004-es szezonban jött el a kiugrás ideje, hazája bajnokságában 16 találattal megszerezte a gólkirályi címet. Előfordult, hogy egy mérkőzésen négyszer talált a kapuba, ráadásul éppen a listavezető ellen. Ennek ellenére a csapat búcsúzott az élvonaltól, Dorge Kouemaha iránt pedig Görögországból érdeklődtek – legjobb kameruni góllövő létére is próbajátékon kellett részt vennie az Arisz Szalonikinél. Talán mondani sem kell, megfelelt. Aztán a bemutatkozó mérkőzésén, a Görög Kupában lőtt is gyorsan egy gólt az Ergotelisznek.
Mivel az Arisz csak bukdácsolt a bajnokságban, végül búcsúzott is, Kosztadinosz Mokalisz közbenjárásával jöhetett az újabb kaland: irány a magyar bajnokság, irány Tatabánya!

Bár 2005 nyarán szerződtették, adminisztrációs problémák miatt csak decemberben mutatkozhatott be – rögtön egy gólpasszal. Azóta meghatározó játékossá nőtte ki magát a csapatban, Márkus Tibor nyári távozása után pedig kirobbanthatatlan a kezdőből.
A kameruni fiú roppant diplomatikus, amikor a magyar bajnokság színvonala kerül szóba, bár megjegyzi: „Lehetne jobb.” Érdekesség, hogy van kedvence is a mezőnyből, ráadásul egy „szaktárs”: a debreceni Igor Bogdanovics játéka nagyon tetszik neki, felnéz a szerb csatárra.
„Egyébként én is imádom az »egy az egyben« helyzeteket megoldani” – villannak ki hófehér fogai, és minden bizonnyal lepörgeti az agyában, milyen csellel küldené el a rá támadó védőt, és hogyan helyezné a kapus mellett a hálóba a labdát.
Bár csak egy éve játszik a megyeszékhelyen, már tisztában van az elődök sikereivel is, vigyorogva említi, 25 éve a „Tatabanya” megverte a Real Madridot.

Nincs eléggé szem előtt Magyarországon

Témát váltunk, hazája válogatottjáról így nyilatkozik: „Úgy érzem, hogy képességeim alapján játszhatnék a kameruni nemzeti csapatban, csak a magyar élvonalban nem vagyok eléggé szem előtt. Minden vágyam, hogy a jövőben szerepeljek a válogatottban. A szövetségi kapitány viszont a nagy európai bajnokságokban szereplők játékát követi nyomon, de remélem, hogy a góljaimmal én is felhívom magamra a figyelmet. Igaz, ehhez még kellene lőni néhányat…”.
Ami a hosszú távú terveket illeti, legszívesebben az elitligák egyikében játszana, a spanyol, az angol vagy a német bajnokságot is el tudná képzelni magának, esetleg a svájci.

Már a stadionból kifelé sétálunk, amikor rákérdezek, milyen érzésekkel várja a címvédő Debrecen elleni szombati találkozót.
„Semmi különös, engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki az ellenfél. Nem félek senkitől, mindig úgy megyek fel a pályára, hogy a legjobb formámat akarom hozni, és minden tőlem telhetőt megteszek. Nincs rajtam semmiféle nyomás, hogy a bajnokcsapat lesz az ellenfél, én most is gólt akarok rúgni” – zárja félszeg mosollyal gondolatait, majd beszáll az Opelbe, és hazaindul.
Könnyedség, lazaság, nyugalom – ez lenne a titok?

---- V ---- A