„Mondja, vacsorázott már?”

Micsoda nagyszerű, követésre méltó kövület Les McDonald! A harmadik évezred elejének anyagias világában anakronisztikus, ám mégis piedesztálra emelendő sportvezető.
A vasárnapi, tizedik, jubileumi tiszaújvárosi Világkupa-verseny szervezőit ért csapást is sztoikus nyugalommal fogadta, s biztatta Márkus Gábor főrendezőt, továbbá fiát, Márkus Gergelyt, az ITU főtitkárát, az athéni és a pekingi olimpia versenyigazgatóját, hogy ettől még nem csökken a verseny értéke. Merthogy a csütörtöki, londoni repülőtéri merényletkísérlet következtében a viadalra várt három legnevesebb triatlonista, az új-zélandi, illetve kanadai olimpiai bajnok, Hamish Carter, és Simon Whitfield, továbbá a háromszoros világbajnok ausztrál Peter Robertson egyaránt hazájában ragadt, tekintve, hogy az átszállás helyszíne, a Heathrow repülőtér a szóban forgó időben nem fogadott járatokat.

Ettől függetlenül vasárnap ugyanúgy megtartják a versenyt, a rendezőség sem fújta le a Tisza hangulatos kis szigetén épült Sziget csárdába szervezett ünnepi ebédet. A 74 éves, de örökifjú ITU-elnök itt nyilatkozott a Nemzeti Sportnak, s még azt sem tartotta rangon alulinak, hogy egy 40 kilós harcsa, illetve egy 17 kilós csuka kipreparált fejével pózoljon.
– Megszemléltem a 2010-re tervezett világbajnokság helyszínét, a városligeti tavat és a Vajdahunyad vára környékét. Ideális, a sydneyi öbölhöz hasonlítható, ahol a hat évvel ezelőtti olimpiai versenyeket rendeztük. Persze csak akkor, ha az előttem vázolt, hárommilliárd forintos terv, a városligeti tó kimélyítése és rendbehozatala megvalósul… – mondta az ITU elnöke.
– Van esélye a magyar fővárosnak?
– Mi az, hogy! Én, aki a magyar futballon, Puskáson, Kocsison, Cziboron nőttem fel, igazán tudom értékelni, mekkorát változott Budapest az utóbbi tizenhat évben.
– Tényleg imádja a futballt?
– Nézze, Newcastle mellett születtem, de skót származású vagyok. Magam is dolgoztam bányászként, s amióta az eszemet tudom, a United szurkolója vagyok.
– Mit szól ahhoz, hogy Alan Shearer visszavonult?
– Semmit. Nekem Shearer semmit sem jelent. Ő és társai ötven-hatvanezer fontot keresnek hetente. Annak a csapatnak a tagjai, amelynek én szurkoltam ifjúkoromban, heti tíz fontért futballoztak! Jackie Milburn volt a legcsodálatosabb labdarúgó, akit valaha láttam. Volt – illetve még mindig van – két unokatestvére, az egyiket Bobby, a másikat Jackie Charltonnak hívják. Hallott már róluk?
– Valami rémlik… No, de hogyan lett a futballból triatlon?
– Csináltam én mindent: síeltem, sziklát másztam, csak éppen akasztott ember nem voltam. Vancouverbe egy magyar ember, bizonyos Vajda Pál hozta be a sízést mint sportágat. Ő építette meg az első sífelvonót is. Svájcban ötszáz dollárért megvett egy kimustrált, székes síliftet, s hajón áthozatta Vancouver környékére, a hegyekbe. Vajda legenda lett, ő toborozta az első kanadai síző olimpiai csapatot, a lánya és az unokája is olimpiai válogatott volt kanadai színekben. De hol is tartottam?
– Hát a triatlonnál…
– Ja, igen. Nekünk, sízőknek afféle kiegészítő sportág volt a triatlon. Aztán a Los Angeles-i olimpián a NOB akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch nyomogatta a tévé távkapcsolóját, s megakadt a szeme egy érdekes sportág versenyén.
– Fogadjunk, hogy a triatlon volt!
– Nyert. Odaszólt a mellette ülő asszisztensnek, hogy ez mi az ördög. Triatlon – mondta a segéd, s Samaranch elhatározta, hogy olimpiai sportágat csinál belőle. A játékok után hazautazott Barcelonába, kikerestette a telefonszámomat, és felhívatott – volt már hírem a fiatal sportágban. „Juan Antonio Samaranch vagyok. Mondja, vacsorázott már?” – érdeklődött, nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy kilenc időzóna választ el bennünket egymástól. „Nem, mert még csak reggel kilenc van… – mondtam. – „De mit akar?” Mire ő: „Csak azt, hogy legyen a NOB tagja és a triatlon-világszövetségének, amelyet még meg sem alakítottak, az elnöke…” Hát, így indult a karrierem…
– Szenzációs!
– De ne higgye, hogy karrierista vagyok! Nem érdekelnek a földi hívságok, sohasem repülök első osztályon, nem lakom ötcsillagos hotelekben, most is Márkus Gábor barátomnál szálltam meg. Tudja, nekünk, triatlonistáknak van egy jelmondatunk: „We are not like the others.” Mások vagyunk, mint a többiek… Ezt kéretik mélységesen komolyan venni!