„Meg kellett tanulnom újra engedelmeskedni”

– Nem késett, nincs még fél tizenkettő, merthogy akkorra beszéltük meg a találkát! – mutat maga mellé az üres székre a szigeti sajtóközpontban. – Most fejeződtek be a délelőtti futamok, kezdhetjük a beszélgetést. De mielőtt kérdezne – bár véletlenül sem áll szándékomban az újságra tukmálni a magánügyeimet –, hadd mondjak valamit.

– Parancsoljon!
– Pénteken, augusztus negyedikén volt pontosan negyvennyolc éve, hogy először szerepeltem a Magyar Televízióban. Ez volt az a bizonyos interjúm Rafer Johnsonnal, az amerikai tízpróbázóval, amit sámlin állva készítettem, hogy legalább megközelítőleg egy magasságban legyen a fejem az övével. Rá alig egy hónapra az első sportközvetítésem éppen innen, az uszodából, és éppen az Európa-bajnokságról került sorra, amikor is Radnai János „valami könnyűt” kívánt próbaként rám bízni; ez a könnyű esemény a Magyarország–Szovjetunió vízilabda-mérkőzés első félideje volt.

– Emlékezetes lehetett.
– Hogyne, főleg, hogy amiatt rúgtak ki a Magyar Rádióból.

– Ne mondja!
– De igen. Akkoriban a külföldi adások szerkesztőségében dolgoztam. Annyira izgatott a próbaközvetítés, hogy elfeledkeztem arról a háromperces összefoglalóról, amit angol nyelven kellett volna a rádiónak adnom.

– Mire kirúgták…
– Ki bizony. Utána egy évig külsőztem a televíziónak, mielőtt felvettek volna, de dolgoztam a rádiónak is, rendületlenül. Körülbelül egy esztendő elteltével felvetődött, hogy felvennének a televízióhoz. Szóltak Gács Lászlónak, az akkor még egy cégnek számító tévé és rádió elnökének, mire ő visszakérdezett: „Miért, hát nem nálunk dolgozik a Vitray?” Már elfelejtette, hogy korábban éppen ő írta alá az elbocsátásomról szóló dokumentumot…

– Az imént említette, hogy interjúkat is készített az úszó Európa-bajnokságon…
– Ja, igen. A százméteres női hátúszás első és második helyezettje Judith Grinham és Margaret Edwards volt, két angol kislány. Előbbi arany-, utóbbi bronzérmes volt két évvel korábban, a melbourne-i olimpián. Nos, őket terveztem meginterjúvolni élő adásban a számot követően – akkoriban még csak egyetlen televízió, adott esetben a magyar adta egyenesben a világversenyeket –, s a közelből figyelte a BBC háromtagú forgatócsoportja, hogy mire készülök. Egyikük Paul Fox volt, a BBC későbbi elnök-vezérigazgatója – nos, ők hárman éppen interjút akartak csinálni a két lánnyal. Mindenesetre odamentem hozzájuk, s megkértem a két hölgyet, álljanak a magyar tévé rendelkezésére. Sohasem felejtem el Fox válaszát: „Te csinálsz velük élő adásban interjút? Persze, semmi akadálya. Mi majd megvárjuk a hölgyeket…”

– Persze közben figyelték, hogy mi lesz a beszélgetésből…
– Naná, nekem meg fogalmam sem volt, mit is kérdezzek a lányoktól. Aztán hirtelen ötlet hatására megkértem őket, mutassák be egymást. Egy pillanatra összenéztek, vihogtak egyet – természetesen szokatlan volt a felkérés –, majd nekifogtak. Végül egészen jól sült el a beszélgetés, olyannyira, hogy a végén Fox odafordult hozzám: „Azt hiszem, tudnánk használni téged a BBC-nél…” Utána egy évig tíz centivel a talaj fölött jártam…

– Negyvennyolc év után milyen visszatérni a Szigetre?
– Jártam én itt azóta számtalanszor, meg aztán évtizedeken át hozzám tartozott az úszás a televízióban, de azért új ez az élmény. Mármint a helyszíni műsorközlés.

– Olvastam, hogy ön jelentkezett.
– Igen, de az angol nyelvűre. Azt viszont a LEN, az európai szövetség munkatársa végzi, szigorúan kicentizett koreográfia alapján. Gyárfás Tamás, a Magyar Úszószövetség elnöke ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a magyar nyelvű műsorközlő.

– Meglehet, ostoba a kérdés: nem rangon aluli a feladat?
– Miért lenne az? Viszont kemény szerepkör, jó lecke vén fejjel.

– Mire gondol?
– Arra, hogy meg kellett tanulnom újból engedelmeskedni. Rengeteg itt a béklyó… Például ezt még soha, egyetlen világversenyen sem tapasztaltam, hogy először angolul mondják el az adott szám résztvevőit, s én csak azután jöhetek magyarul. Nem beszélve arról, hogy csak országokat említhetek, neveket nem. Nem állíthatnám, hogy előnyben részesítik a magyar közönséget…

– Nem érez leküzdhetetlen kényszert, hogy közvetítsen?
– Ezt már a legelején leküzdöttem magamban. Azért a kétszáz férfi vegyes döntőjében, amikor Cseh Laci és Kerékjártó Tamás is a dobogóért küzdött, persze hogy már én is ordítottam, fittyet hányva a LEN szigorú szabályaira.

– Ki a hőse ennek az Európa-bajnokságnak?
– Ki más lenne, mint Laure Manaudou?! Ez a lány folyton előjön, mindennap úszik, többször is, döbbenetes jelenség. És nyer, nyer, nyer.

– És a magyarok?
– Nagyon rosszul éltem meg Gyurta Dani kudarcát. Még véletlenül sem állítanám, hogy értenék az úszáshoz, ezért csak az érzéseimet mondom: furcsán görcsös volt a mozgása, az volt a benyomásom, hogy jóval nagyobb erőbefektetéssel sem haladt elég gyorsan. Egy szó, mint száz: erőlködött. Kovács Ági egy csoda. Számomra az a legnagyszerűbb benne, hogy míg a többi magyart – még Cseh Lacit is! – nyomja, sőt egyiküket-másikukat összenyomja a hazai közönség előtti szereplés felelőssége, addig Ágit feldobja a biztatás. Szinte lubickol a hazai medencében és a boldogságban. Cseh Laci óriási klasszis, de – mint említettem – akárcsak a többi magyarban, benne is dolgozik a teljesítménykényszer.

– Miért, a külföldiekben nem?
– Kevésbé. Megnéz egy angolt, egy franciát, egy görögöt – ha nyer, örül, ha kikap, bosszankodik egy sort, de utána az élet megy tovább. A mieinket nézve olykor az a benyomásom, hogy élet-halál kérdése lenne a jó eredmény. Félek, hogy túlzottan is egzisztenciális probléma…

– Hadd váltsak témát: működik még a Nemzeti Sporttanács, amelynek ön az elnöke? Nem sokat hallottunk róla az utóbbi időben…
– Nem is kellett volna, mert ez háttérintézmény. Évente minimum négy ülést írt elő a törvény, mi tizenháromszor találkoztunk. Augusztus kilencedikén lejár a mandátumom. Hogy mi lesz ezután, nem tudom.

– Milyennek látja a magyar sport jövőjét?
– A tendencia nem túl biztató. A régmúlttal és a kevésbé régmúlttal ellentétben a politika manapság csak behatol a sportba, de nem támogatja, nem finanszírozza. Megjegyzem, korábban azt sem tudtuk, ez vagy az a magyar sportoló milyen politikai beállítottságú. Nem volt lényeges. Mostanság viszont szinte mindenkiről közismert, hová húz. Sorban bukkannak fel a politikai nagygyűléseken a neves sportemberek. Kár…
– Nézte a futball-világbajnokságot?
– Persze.

– Mit szól a magyar közvetítésekhez?
– Nézze, ezt már kifejtettem egy hetilap hasábjain. Hajdú B. István volt az egyetlen a riporterek közül, akit a szaktársamnak tekintek. Amit mi művelünk, az egy mesterség, már-már azt mondanám, hogy egy céhbe tartozunk. Nos, ebbe a céhbe nem kinevezéssel, hanem alkalmasság alapján lehet – azaz volna szabad – bekerülni. Ez a véleményem.