„Nem vagyok én sztár”

Szinte a semmiből robbant be a reflektorfénybe, hiszen a spanyolok elleni nyolcaddöntőben, majd a brazilok legyőzése alkalmával a negyeddöntőben már klasszis teljesítményt nyújtott. Pedig ha jól belegondolunk, már az is csoda, hogy egyáltalán él az 1983. április 7-én született fiatalember…
Hároméves volt, amikor az édesapja által vezetett autó karambolozott, s a kis Franck – mivel nem volt bekötve – az ütközés erejétől kirepült a hátsó ülésről a szélvédőn keresztül, s mintegy tíz méterrel a kocsi előtt landolt. Szerencséjére életben maradt, viszont az ablaküveg olyan csúnyán összekaszabolta arca jobb oldalát és a felsőtestét, hogy a heg örökre megmaradt, a szörnyű baleset – s a szülői hanyagság – mementójaként.

Idegenlégiós-kiképzést tartott a kapitány

Yann Le Guillard, a francia válogatott sajtófőnöke – mintha csak kitalálta volna titkos óhajunkat – a korábban már meginterjúvolt Lilian Thuram mellett Ribéryt hozta el a hétfői sajtóbeszélgetésre, melyet a megszokott környezetben, a hamelni Rattenfängerhalle (Patkányfogó-csarnok) konferenciatermében tartottak. A marseille-i fiatalember nehezen leplezte elfogódottságát, hiszen korábban még sohasem szerepelt ekkora hallgatóság előtt.

– Elárulná, miért játszott olyan – fogalmazzunk tapintatosan – visszafogottan a csapat Svájc és Dél-Korea ellen?
– Mi, akik belülről éltük meg a kezdeti vesszőfutást, biztosak voltunk abban, ha túléljük a csoportkört, már nem történhet baj. Mesterünk, Raymond Domenech ugyanis a kieséses szakaszra, konkrétan a döntőre építette a francia válogatottat.

– Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?
– Hogyne. Olyan kemény, alapozó jellegű felkészülést végeztetett velünk az edzőnk kevéssel a világbajnokság előtt, amely mellett egy idegenlégiós-kiképzés könnyed babazsúr. Tudtuk, hogy fáradtak, tompák leszünk a csoportmeccseken, de megértettük: ahhoz, hogy feledtessük a válogatott négy éve tartó vesszőfutását, kockáztatni kell. A gyilkos felkészülés volt a nagy eredmény záloga. Más kérdés, ha esetleg nem verjük meg Togót, és kiesünk, akkor ízekre szedtek volna bennünket önök, újságírók.

– Mi történt az együttessel a Togo elleni meccs után?
– Semmi, csak hihetetlenül megkönnyebbültünk. A minimális tervet teljesítettük, s éreztük magunkon, hogy valósággal szárnyaink nőnek. Spanyolország ellen már a régi Franciaországot láthatták, Brazíliát pedig szerintem történelmi összecsapáson gyűrtük le. És bár lehet, hogy kikapunk a portugáloktól, mert ebben a játékban minden benne van, de tudjuk, ha döntőbe kerülünk, július kilencedikén leszünk csúcsformában.

Még Zizou játékától sem ájult el

– Ez volt a csapat feltámadása. És mit szól a saját remekléséhez?
– Másfél hónap alatt annyi minden történt velem, mint a korábbi életem során együttvéve sem. Őszintén szólva nem is tudom feldolgozni, hogy például most itt ülök önök előtt. A vébé előtt mindössze háromszor szerepeltem a válogatottban, egyszer sem a kezdő tizenegy tagjaként, Svájc ellen pedig bedobott a mester a mély vízbe. Nézzék, azt tudtam, milyen sok munka áll mögöttem, tehát bíztam magamban. De kérem, ne rakjanak további terhet a vállamra azzal, hogy már most sztárnak neveznek. Nem vagyok én sztár. A sztárokat úgy hívják, hogy Zinedine Zidane, Patrick Vieira és Lilian Thuram!

– Jó, hogy szóba hozta Zinedine Zidane-t. Lenyűgözte a brazilok elleni remeklése?
– Nem, egyáltalán nem nyűgözött le. Ugyanis tudtam, mire képes. Egyébként amit maguk láttak a televízióban vagy a nézőtéren, az semmi. Én, aki testközelből figyelhettem a játékát, tudom csak igazán, milyen csodát művelt! Megmondom őszintén, nem láttam még hozzá fogható futballistát. Szinte jobban örülök az ő zseniális játékának, mint a magam jó teljesítményének.

Nem érdekes az, hogy ki az ellenfél

– Milyen a hangulat az öltözőben?
– Családias. Komolyan mondom. Persze egy jó családban is előfordulnak kisebb-nagyobb összezördülések, így a válogatottban is, de ezeket megbeszéljük, megoldjuk.

– Kitől kapott gratulációt a brazilok elleni meccs után?
– Sok mindenkitől, de a legjobban Michel Platini kézszorítása esett. Ha ő valakit megdicsér, az már jelent valamit.

– Kit szeretne kapni a döntőben: Németországot vagy Olaszországot?
– Úgyis tudják, mit mondok: először jussunk be a döntőbe! Különben nekem teljesen mindegy. Két alapvetően eltérő karakterű csapatról van szó. Az egyik a támadást erőlteti, a másik a világ legjobban védekező válogatottja. Mondom, először jussunk túl Portugálián!

– És Portugáliáról mit gondol?
– Azt, hogy semmivel sem rosszabb csapat Brazíliánál, illetve az biztos, hogy jobban védekezik, mint a brazilok. És igazi sztárok is vannak a portugál csapatban, mint például Deco és Cristiano Ronaldo. Nagy meccs lesz, de felkészültünk rá. Én most már egyetlen ellenféltől sem tartok. Elvégre a mesterünk a döntőre kondicionált bennünket.