1990 óta várólistán - kis argentin vb-történelem

Fillol - Olguin, Galván, Passarella, Tarantini - Ardiles, Gallego, Kempes - Bertoni, Luqué, Ortiz - ez volt az Albiceleste felállása 1978. június 25-én a világbajnokság döntőjében a hollandok ellen, s ma is rengeteget vitáznak a futball szakértői és szerelmesei azon, hogy sikerült volna-e Cesar Luis Menotti legénységnek akkor is a magasba emelniük a Világ Kupát, ha nem áll mögöttük az abszolutisztikus politikai rendszer, Peru tizenegye és néhány „odafújós” játékvezető?

Mindenesetre nem volt ez rossz tizenegy saját jogán sem, hiszen minden csapatrészbe jutott korszakos zseni: a kapuban a néha bolondos, de kiváló reflexű Fillol; a védelemben a borzasztóan kemény és kíméletlen, ám igen gólerős Daniel Passarella (a Serie A-ban azóta sem lőtt nála több gólt védő egy szezonban); a középpályán a zseniális Osvaldo Ardiles, aki meghódította Angliát is; s természetesen a legnagyobb ász, a gólkirály Mario Kempes, aki hat góllal zárta e versengést (de Európában nem igazán sikerült befutnia).

Kulcsszerepe volt a sikerben a zseniális mesternek, Cesar Luis Menottinak, aki a jobboldali katonai diktatúrában nyíltan marxistaként talán fel sem mérte pontosan, hogy mit is veszíthet ezen a világbajnokságon, de végül teljesítette a „napiparancsot”.

1982-ben Spanyolországba egy szinte változatlan alaptizeneggyel utazott el Menotti, s abban bízott, hogy az időközben ígéretből világklasszissá, a földgolyó egyértelműen legnagyobb labdazsonglőrévé érett Diego Armando Maradona ad annyi lendületet az öregek rutinjához, amennyi elég lehet egy újabb éremhez. A kezdőben tehát csupán DunDiego és a szimpatikus River Plate-támadó, Ramón Díaz volt vb-újonc (az ekkor már a Realban futballozó Jorge Valdano a magyarok ellen súlyosan megsérült a 24. percben, így számára hamar véget ért a sorozat), s a csoportmérkőzéseken fölényesen verték válogatottunkat, de igencsak megszenvedtek a belgák és a salvadoriak ellen. Ez már előrevetítette középdöntőbeli sorsukat: a C-csoportban mind a későbbi győztes olaszok, mind az örök rivális brazilok fölényesen elverték őket.

1986-ban újra számukra kedvező környezetben, Amerikában zajlott a világbajnokság (előtte Spanyolországban ugye ismerős volt a közös kultúrkör és nyelv), s Mexikóra dr. Carlos Bilardo, a „Nagyorrú” egy teljesen új csapatot épített Maradona köré. A Nápolyban akkoriban már a csillagok fölött (sokféle értelemben) repkedő klasszis mellett Batista, Giusti, Enrique túrta föl a gyepet, Burruchaga segített be a szervezésbe, a támadás oroszlánrésze Jorge Valdanóra maradt – a védekezést pedig nyugodt szívvel rábízhatták a Pumpido–Cuciuffo, Ruggeri, Brown, Olarticoechea-ötösre. Bilardo zseniálisan egyszerű taktikára alapozta sikereit: kilencen védekeztek-futottak, Maradona varázsolt, elöl Valdano pedig annyi embert kötött le, amennyit csak lehet.

A csoportkörökön a Real-csatár vezérletével könnyedén jutottak tovább az olaszokon, a bolgárokon és dél-koreaiakon át, az Uruguay elleni csontzenében a tartaléksorból előlépett Pasculli gólja segítette ki a gauchókat, majd jöttek Maradona nagy napjai: Anglia és Belgium ellen cselezett, lőtt, paskolt - s örökre beírta magát a futball aranykönyvébe.

A döntőben a csakis rá koncentráló németek ellen az előrelopakodó Brown és Valdano megnyugtató előnyt szerzett, majd amikor a legendás germán küzdőszellemnek megfelelően sikerült kiegyenlíteniük a zöld mezeseknek, Maradona öt német középpályás szorításában egy csodálatos passzal kiugratta Burruchagát, aki Schumacher kapujáig gyalogolhatott: 3:2 lett minden idők egyik legizgalmasabb világbajnoki döntőjének végeredménye.

1994-re, az amerikai világbajnokságra Alfio Basile minden idők egyik legerősebb argentin keretét hozhatta össze, ahol ideális arányban kaptak helyet az európai és a latinos stílus képviselői, ráadásul mivel szinte mindenki idegenlégiósnak számított, egy rutinos és az „óhazai” futballt tökéletesen ismerő gárda vette fel a harcot vetélytársaival.

A kapuban némi meglepetésre a szürkécske Islas állt az előző torna hőse, Goycochea helyén, de a védelemben Chamot, Sensini, Ruggeri és Caceres betonszilárdságú négyest alkotott; a középpályán a Redondo-Simeone duónál nem sok jobb védekező duó állt össze földgolyónkon a Vieira-Émerson-páros felbukkanásáig, Don Diego óriási akarattal tért vissza eltiltása és a gyógykezelései után; elöl pedig a Caniggia-Balbo-Batistuta-„mesterhármas” kergette őrületbe az ellenfeleket.

A görögök ellen Batigól triplázása és Maradona csodagólja (ami után az egész világ láthatta az isteni mandulákat, hiszen Diego a legközelebbi kamerába ordította bele lelkét feszítő boldogságát) már a legfőbb esélyessé tette az argentinokat; Nigéria ellen a villámgyors Caniggia duplázása hozta a három pontot.

Ám a kelet-európai válogatottak elleni összecsapásokra elfogyott a szerencséjük, ugyanis Maradona lebukott tiltott szerek használata miatt, s ez annyira összetörte ezt a csodálatos csapatot, hogy a záró csoportmérkőzést meglepően megalázó módon veszítették el Bulgária ellen (Diego szerepkörét Leo Rodriguez és Ariel Ortega próbálták meg átvenni, vajmi kevés sikerrel), majd a kieséses szakaszban a Hagi és Dumitrescu vezette románok verték ki a sérült(?) Caniggia nélkül felálló Albicelestét.

Bár Maradonán kívül több klasszis labdarúgó alkotta a keretet, mégsem sikerült feldolgozniuk a vezér kiválását, Ariel Ortega öncélú játéka sem tudta pótolni DunDiego gólpasszait, szabadrúgásait – pedig ha nem történik meg e „sajnálatos esemény”, bizonyára nem tudták volna megállítani őket később sem a brazilok, sem az olaszok.

Annyi tanulságot mindenesetre levonhatunk, hogy edzőként nagy hiba egyetlen irányító köré építeni csapatunkat, s nem árt némi pszichológiai érzék sem, hogy feldolgozzuk a csapatunkat érő váratlan sokkot.

A 2002-es világbajnokságra készülődve a hagyományos kapitányváltás mellett (a szövetség elnökétől, Julio Grandonától ezúttal Marcelo Bielsa kapott lehetőséget, s hagyta ott nagy hirtelen klubját, az Espanyolt) érdekességképpen nem zavarták szét a csalódást okozó keretet, mindössze az idősebb generáció búcsúzott el (Balbo, Sensini, Vivas, Astrada), s a maghoz érkezett az 1999-es Copára néhány ifjú tehetség, mint például Riquelme, Aimar, Samuel vagy az argentin gólkirály Martin Palermo, akit akkoriban sokan Batistuta utódjának tartottak.

A gauchók a Copán újra a braziloktól szenvedtek kiesést jelentő vereséget, a 2001-es tornát pedig a bizonytalan politikai helyzet miatt kihagyták, de a vb-selejtezőket imponáló magabiztossággal abszolválták.

Bielsa az ázsiai tornára a négy évvel ezelőtti stabil gerinchez igyekezett hozzáragasztani az időközben befutott fiatalokat, mint például Sorínt, Samuelt, Placentét, Pochettinót, azaz egy teljesen új védelmet épített a portás Cavalleróval az élen.
A hátsó sor viszonylag szilárdan állt a lábán (ha eltekintünk Cavallero néhány potyájától), de a középpályán Verón és Ortega egymást múlták alul, pedig tőlük várták a szép játékot (mondhatnánk, a jogo bonitót, ha ezt a terminus technicust Argentínában nem tekintenék nemzetgyalázásnak), az irányítást, így az egy szem támadó, Batistuta csak szenvedett.

Igen, egy szem, ugyanis Bielsa 1986 receptjét megpróbálta átültetni 2002-re, de a teljesen megváltozott világban annak rendje és módja szerint csődöt is mondott e terv: Crespo, aki nem mellékesen a vb-selejtezők gólkirálya volt, csak a kispadon ücsörgött, ugyanis a mester szerint ő és Batigól csakis középen érzik jól magukat, azaz egyszerre nem tudnak pályára lépni.

Jött is a feketeleves: az F-jelű halálcsoportban nyögvenyelős játékkal, Batistuta fejesével sikerül ugyan legyőzniük Nigériát, azonban az angolok visszavágtak franciaországi vereségükért, s David Beckham góljával legyőzték a gauchókat – ami azért is volt pikáns, mert tavasszal egy Deportivo La Coruna-Manchester United BL-mérkőzésen Aldo Duscher és Leonel Scaloni közös erővel valósággal levadászták Beckset, s a középpályás (Aldo okozta) csonttörése miatt kis híján lemaradt a világbajnokságról is.

Igazából nem lett volna nagy probléma e vereség az Albiceleste számára, ha sikerül az egységes svédeket legyőzni (vagy ha Nigéria megveri Owenéket), ám 1:1-es döntetlenjük azt jelentette, hogy óriási szégyenként a csoportból sem jutottak tovább, legutoljára még 1962-ben esett meg velük ez a gyalázat.

Pedig Bielsa a második félidőben már három irányítóval (Aimar, Verón, Ortega) s a Kily González-Crespo-Claudio López selejtezőbeli csatársorral támadott, ám egyenlíteni csak a 88. percben tudtak, a győztes találatot pedig nem sikerült bevinniük Mellbergék hálójába. ---- P ---- &