Németország: gyász és ünnep

Németország nem tud napirendre térni Bruno halála, valamint a labdarúgó-válogatott menetelése fölött. Amíg egy nemzetet rázott meg az állatkertből két hete elszökött, s szerdán lelőtt barnamedve halála, addig ugyanez a nemzet mást sem csinál a világbajnokság három héttel ezelőtti rajtja óta, csak ünnepel.

Megboldogult Brunóról legalább annyit tudok már, mint Michael Ballackról és társairól. Nem akadt olyan napilap, amely afféle nekrológként ne elevenítette volna fel a kétéves mackó rövid életének legfontosabb részleteit (az olaszországi Trentinóban született, José és Jurka szerelmének gyümölcseként; szeretett fürdeni, kirándulni, játszani; a méz mellett a kolbászért volt oda; s amikor két golyóval végeztek vele, 105 kilót nyomott), mi több, a legnagyobb példányszámú bulvárlap, a csütörtöki számában az „áldozatról” kétoldalas posztert közlő Bild odáig ment, hogy megszervezte: az egyik müncheni múzeumban a gyászolók majd leróhatják kegyeletüket a lepuffantása előtt néhány ártatlan bárányt felfaló maci előtt. Már csak az hiányzott, hogy leírják: virág helyett málnát helyezzenek a – külön erre az alkalomra legyártandó – koporsóra…

Na, az is „állati” hír, hogy a válogatott csütörtök délelőtti kocogása során kisebb riadalmat keltett egy kutyaharapás. Az együttes egyik masszőrét érte támadás, de úgy tűnik, kemény fából faragták: kért és kapott egy tetanuszt, majd munkához látott. Ha Tim Borowski került a keze alá, alighanem a karját kellett megdolgoznia: a kikapcsolódás gyanánt rendezett szerdai íjászversenyt a brémai középpályás nyerte meg. A Nationalelfért szorítókat megnyugtathatom: a vb talán legjobb támadóduóját alkotó Miroslav Klose és Lukas Podolski kézzel is jól célzott, előbbi csupán Borowski és Sebastian Kehl tudása előtt volt kénytelen fejet hajtani. Csak eszembe jutott: nekik jó nyilaik voltak, nekünk egy remek Nyílunk…

Berlini szállásadóm egyébként imádkozik a németek győzelméért – ezen a téren nem sokban különbözik a nálánal mintegy ötven évvel fiatalabb Podolskitól. A már említett Bild címlapon és exkluzív sztoriként tálalta, hogy az eddig három gólt elérő csatár a kölni dómban fohászkodott az elődöntőbe jutásért – csak az volt a feltűnő, hogy a fénykép tanúsága szerint az általában turistáktól hemzsegő szentélyben senki sem volt „Poldin” kívül…

Ha engem kérdeznek: a jó ég tudja. ---- A csapatfőnök hátradőlve nézné az esti meccset

A német kollégák között kitört a Klinsmania! Néhány hónappal ezelőtt alig akadt olyan újságíró, aki ne „ajánlotta” volna azt Jürgen Klinsmannak, hogy maradjon inkább miami otthonában, és legfeljebb a stuttgarti családi pékség miatt repüljön haza, a válogatott kedvéért semmiképp sem. Ehhez képest a berlini Intercontinental Congress Center legnagyobb terme megtelt sajtómunkásokkal, amikor tegnap délben a csapatfőnök helyet foglalt, hogy fél órán át feleljen a kérdésekre.

– Csodálkozik, hogy Németország „Klinsmaniába” esett?
– Ami mostanság zajlik, az nem miattam, hanem a válogatott miatt folyik – dicsérte inkább együttesét a szakvezető. – Amikor két éve munkához láttunk, azt szerettem volna elérni, hogy minden együtt töltött napon fejlődjön valamicskét mindegyik labdarúgó. Most már elmondhatom: ez a vágyam valóra vált, s ez egyet jelentett a csapat előrelépésével is. És amikor két esztendő elteltével egy futballista odajön hozzám, s megköszöni, hogy mennyit foglalkoztunk vele, akkor érzem úgy: jól döntöttem, amikor elvállaltam ezt a munkát.

– Melyik válogatotton nagyobb a nyomás, a németen vagy az argentinon?
– Nem biztos, hogy a nyomás a legjobb kifejezés. Beszéltem argentin barátaimmal, például Cesar Luis Menottival és Osvaldo Ardilesszel, s ennek alapján is állítom: mindkét fél kihívásnak tekinti a találkozót. Idegességnek sem nálunk, sem náluk nincs nyoma. Mindenesetre készen állunk, hogy átugorjuk azt a lécet, amit mi tettünk magasra.

– Való igaz: most már mindenki a negyedik világbajnoki címről beszél.
– Ha nem figyelek oda, én is… Hirtelen nem is tudom, hogy Németország eddig hányszor volt érdekelt a világbajnokság döntőjében, de az biztos, hogy sokszor (hétszer – a szerző). Ezek után jogos az elvárás, hogy jussunk el a fináléig. Azonban még Argentínát sem győztük le.

– De legyőzik, nem?
– Minden okunk megvan rá, hogy reménykedjünk a sikerben. Ha megismételjük az előző mérkőzéseken nyújtott teljesítményünket, azaz gyorsan passzolva, erős tempót diktálva, az irányítást a kezünkben tartva játszunk, akkor igen, nyerhetünk.

– Ez esetben az olaszokkal vagy az ukránokkal csapna öszsze az elődöntőben?
– Már két lépéssel előrébb járnak a kelleténél… Tegyük meg előbb az elsőt, aztán péntek este kilenckor üljünk le a tévé elé, és kényelmesen hátradőlve nézzük meg, kivel találkozunk legközelebb. Öt és háromnegyed hét között azonban meg kell feszülnünk, hogy este lazíthassunk.

– Hosszabbításra, tizenegyespárbajra nem is gondol?
– Felőlem fél nyolckor is véget érhet a meccs, csak nyerjünk. ---- Michael Ballack: „Alkalmazkodjanak hozzánk az argentinok!”

Rég volt: még Karl-Marx-Stadtnak hívták Chemnitzet, amikor a városba költöző hétéves fiú úszni és atletizálni kezdett. Ma már egy ország hálás azért, hogy végül a futballpályán kötött ki: Michael Ballack csapatkapitányként vezetheti ki Németország válogatottját az Argentína elleni negyeddöntőre. A négyből az első bajnoki címét 1998-ban a Kaiserslauternnel – és Szűcs Lajossal, illetve Hrutka Jánossal – nyerő középpályást a csütörtöki sajtótájékoztató keretében faggathattuk.

– Tartanak az argentinoktól?
– Semmi okunk rá! – vágta rá a nyár második felében Londonba költöző, pályafutását a Chelsea-ben folytató klasszis. – Úgy vagyunk vele, féljenek inkább ők tőlünk. Riválisunk a világ legjobbjai közé tartozik, ehhez kétség sem férhet, de az elmúlt hetekben mi is bizonyítottuk: semmivel sem vagyunk rosszabbak a favoritnak tartott csapatoknál.

– Bizonyára emlékszik, hogy az ezerkilencszázkilencvenes világbajnokság döntőjében Guido Buchwald szinte levette a pályáról Diego Maradonát. Sokak szerint akkor ez volt a győzelem kulcsa, most pedig Juan Román Riquelme semlegesítése lehet az.
– Lehetetlennek tartom, hogy külön őrzőt kapna az ellenfél irányítója, már csak azért, mert ez esetben nem tudnánk a saját játékunkat játszani. Inkább alkalmazkodjanak hozzánk az argentinok, mint mi hozzájuk!

– Semmi sem aggasztja a találkozó előtt?
– Ismétlem: nincs okunk a félelemre. Optimisták vagyunk, jók vagyunk, sikeréhesek vagyunk, nem pedig betojik. Még három meccset akarunk játszani ezen a tornán.

– A harmadik lehet akár a bronzmérkőzés is?
– Ha a harmadik összecsapásról beszélek, a fináléra gondolok.

– A svédek elleni nyolcaddöntőn látszott, kifejezetten bosszantja, hogy nem talál a kapuba.
– Mutassanak nekem olyan futballistát, aki nem akar gólt lőni, azonban nem feledkeztem meg a csapatérdekről. Mert az mindennél előbbre való! Ha a hátralevő meccseken sem lövök gólt, nem fogok belehalni, az a fontos, hogy a jegyzőkönyvek Németország győzelmét rögzítsék, ne Michael Ballack találatait.

– Azért ne adja fel, úgy fest, az új labdát a németeknek találták ki.
– Igen, igen, a brazilokkal és az argentinokkal holtversenyben eddig mi értük el a legtöbb gólt. Az más kérdés, hogy a kapusok, így például Jens Lehmann, nincsenek oda érte, mert ami a mezőnyjátékosoknak siker, az nekik kudarc…

– A góllövőlistát Miroslav Klose vezeti, Lukas Podolski – többedmagával – második. Mit tippel, a végén melyikük viheti haza a legtöbb találatot szerző futballistát megillető aranycipőt?
– Szerintem mindketten másfajta aranyra pályáznak…

– Mi tagadás, duzzad az önbizalomtól.
– Örülök, hogy így látják. Azt ellenben feltétlenül leszögezném, hogy nagyképűség még véletlenül sincs bennem vagy a társaimban, amikor úgy nyilatkozunk: megnyerjük a világbajnokságot. Csupán arról van szó, hogy tudjuk, az elmúlt két évben mennyit fejlődtünk, honnan hová jutottunk. Hiszünk magunkban, és hiszünk Jürgen Klinsmannban.

– Ahhoz képest, hogy a rajt után még bírálta a csapatfőnököt…
– Félreértés ne essék: eszemben sem volt kritizálni. Kiváló kapcsolatban vagyunk, olyannyira, hogy mint csapatkapitánynak gyakran kikéri a véleményemet. Így történt ez a Costa Rica elleni összecsapás után is, én őszintén elmondtam, ő meghallgatta, és – amire kevés edző képes – el is fogadta. Addig is úgy éreztem, de azóta még jobban, hogy így, együtt győzhetünk. Mert mi vagyunk a legjobbak! ----