Mámorban tomboló hadsereg

Még a nyitó meccs hazai, német drukkerhada is iskolabajnoki döntő lelkes, szedett-vedett szurkolótáborának tűnt hozzájuk, az angolokhoz képest. Pedig nem létezik, hogy többen vannak ők, a turisták, mint az itt élő nyolcvanmillió német. Frankfurtban mégis úgy néz ki. Itt rendezték az angolok első meccsét, s természetesen már napokkal a mérkőzés előtt elkezdték megszállni a várost. Azok a kocsmák, amelyek nemcsak verekedést, hanem bevételnövekedést is remélnek, hatalmas betűkkel hirdetik angolul, hogy náluk meccset nézni, inni és mindent lehet, épp csak azt nem írják ki, hogy itt még a verekedés is meg van engedve…

„Senki sem tudja, hányan vannak – mondta brit kollégám, az Independent helyszíni tudósítója. – Lesznek vagy harmincezren a meccsen, de hogy összesen hányan vannak, ki tudja? Talán ötvenezren vagy százezren…”

Igen, eljönnek olyanok is, akiknek esélyük sincs bejutni a meccsre, de részesei akarnak lenni a futballt körülvevő őrületnek. És halálra isszák magukat már a találkozó előtt olyanok is, akiknek méregdrága jegyük van, de el sem jutnak a stadionig, mert félholtan, öntudatlanul fekszenek valahol a városban, mire a kezdőrúgás ideje elérkezik.

Ők találták ki a futballt, és ők játsszák, szervezik, nézik, rajongják ma is a legeredetibben, úgy, ahogyan senki más. Szurkolóik nem azért viselkednek oly különlegesen, mert tudják, hogy „ők az angol szurkolók”, hanem ezt tudatosság nélkül csinálják, egyszerűen ilyenek. Mint egy hadsereg, amelynek nincs valós parancsnoka, nincsenek vezényszavai, szabályai, mégis magától működik, mégis minden tagja egyenruhába bújik, mégis együtt énekel, együtt mozdul több tízezernyi katonája. És amikor együtt rázendítenek, hogy „Isten óvd a királynőt…”, akkor végképp egységbe forr ez az ármádia, s jaj annak, aki megpróbál szembeszállni vele.

Őrült kép: félrészegek futballja az utcákon

Úgy tessenek elképzelni, mintha a nagykörút a nappali csúcsforgalom kellős közepén telve lenne „spicces” emberekkel, beleértve az úttestet is, s a hömpölygő tömeg labdák tucatjait dobálná, rúgná, fejelné az ég felé, hangosan ollézva ehhez a szórakozáshoz, miközben az ide-oda pattogó labda hol egy emeleti ablakon kopogtatna be, hol megakadna kicsit a villamos vezetékén, hol pedig egy pirosnál várakozó autó szélvédőjére hullana alá! Ez az őrült kép fogadott, amikor kiléptem a frankfurti főpályaudvarról, hogy megkeressem az újságíróknak indított buszjáratot, amellyel a stadionba igyekeztem. Körös-körül mindenütt angol drukkerek, s valóban egyenruhában: ők veszik a legkomolyabban a hivatalos („official”) felszerelés tekintélyét, s szinte kivétel nélkül mindegyikükön valódi angol válogatott mez feszült a különbség csak annyi, hogy más és más játékos neve van rajta, s hogy a fehér vagy a piros garnitúrából vásárolt magának az illető. De mindegyiken ott az angol szövetség háromoroszlános címere, s fölötte a kis aranycsillagocska, amely jelzi, hogy egyszer, 1966-ban ők voltak a legjobbjai annak a versenysorozatnak, amelyet mi világbajnokságnak nevezünk, s amelyből most a tizennyolcadik zajlik Németországban.

A láthatatlanul szerveződő hadsereg

Ezúttal feketén-fehéren kiderült az is, hogy e láthatatlanul szerveződő hadseregnek, az angol szurkolótábornak olyan önkéntesei, idegenlégiósai is vannak, akik nem is angolok, mégis hatása alatt állnak annak a világméretű őrületnek, amely „England!” kiáltásokkal bukkan fel a világ különféle pontjain. Magyarán: egy csomó külföldi is angol identitást ölt David Beckhamék meccseinek idejére, annyira szereti ezt a válogatottat. És ha nem hiszik el, akkor is igaz, hogy a médiabusz ablakából egyszer csak fölöttébb ismerős arcra lettem figyelmes, amint nyolcas számú angol válogatott mezben, a kezében egy doboz sörrel barátságosan integet felém egy csoport szigetországi drukker gyűrűjéből. Annyira abszurd volt a pillanat, hogy hirtelen nem is voltam bizonyos abban, akit látok az bizony egy magyar válogatott futballista, a közeli Mainz német első osztályú csapatából. Pedig ő volt, Bódog Tamás, nem a saját, hanem Frank Lampard mezében, erre a napra fanatikus angollá változva, s mire elmutogattam az ablakon át, hogy tudósítani jöttem, őt már el is sodorta a tömeg.

Mesterséges szigetre épített óriáskivetítő

A frankfurti stadion nagyon hasonlít a debrecenire, de csak abban az egy részletében, hogy itt is egy erdős részen építették fel a pályát, amelyen egykor Sztáni István német bajnok, majd Détári Lajos német kupagyőztes futballozott hétről hétre, de amely a vb-re teljesen megújult.

Itt rendezték az angolok első vb-fellépését, és jó előre gondoltak azokra is, akik nem tudtak jegyhez jutni. A Majnán mesterséges szigetet létesítve, hatalmas, kétoldalú kivetítőt építettek, amelyen az érdeklődők mindkét partról nézhetik a meccseket.

Frankfurt nem a főváros, nem is München legnagyobb riválisa, mégsem szeretne elmaradni vetélytársaitól, az ország pénzügyi központja egyben sportfőváros is, hiszen itt székel a labdarúgó-szövetség és az olimpiai bizottság is.

És itt ütötték fel (első) főhadiszállásukat az angol szurkolók, a világ legkülönlegesebb drukkerei.

Szombaton nem voltak félelmetesek. Az Anglia–Paraguay mérkőzés lefújása után nem is volt miért mérgelődniük, hiszen a kedvenc válogatottjuk nyert, így hát idilli képpel búcsúzhattam Frankfurttól: sörözgető, dalolászó szurkolókat láttam a domboldalakon piknikezni.