„Mindenkinek segítenie kell”

– Mint berlini lakost kérdezem: ott lesz a világbajnoki döntőn?
– Tervezem, és van ígéretem két belépőre, de még nincs a kezemben – mondta Dárdai Pál. – Előtte azonban nagy élet lesz nálunk, a berlini csoport-meccsekre több ismerős, illetve régi csapattárs érkezik meg: Bakalár Laci, vagy a most Cipruson légióskodó Pest Krisztián, a most is pécsi futballista Kulcsár Árpád. Gyerekkori cimborámn jó formában van: gólt szerzett az Újpest, a Fradi és a Honvéd ellen is. Szóval sátrakat építünk a kertben, hogy mindenki elférjen, ha megtelik a vendégszoba, minden meccsre legalább tíz-tizenöt barátunk jön el, szerintem nagyobb lesz a forgalom, mint délben az Astoriánál. A közelben béreltem egy sportcsarnok öltözőjében zuhanyozási lehetőséget, mert egy fürdőszoba a házban nem bír el ennyi embert.

– Nem hinném, hogy három fiú édesapjaként amúgy unatkozna.

– Ez igaz. Reggel fél hétkor ébresztő, amíg Móni, a feleségem megeteti Bencét, a legkisebb srácot, addig én reggelit csinálok és ennivalót pakolok Palkó és Marci uzsonnásdobozába. Aztán Palkót elviszem az iskolabuszhoz, visszafelé veszek újságot és friss zsemlét a péknél, reggelizünk Marcival, aztán őt viszem el az óvodába, onnan pedig irány az edzés. Ha nincs más program, a gyerekek begyűjtése délután újabb körutazást igényel. Most, hogy itthon vagyok a válogatottnál,
Móni egyedül csatázik a fiúkkal, és én ilyenkor újra, meg újra rájövök: jól választottam annak idején. A feleségem nemcsak szép, okos és jól főz, hanem kitartó, erős egyéniség is.

– Azt hittem, mint korábban annyiszor, hazajön ő is a családdal, ha a családfő a válogatottal edzőtáborozik.
– Valóban így volt, csakhogy Palkó már hétéves, iskolás, a suli még tart. Az angolok elleni meccsünk után lesz szünet, utána megyünk vissza Berlinbe.

– Örök kérdés: szeretné, ha futballisták lennének a fiai?
– Erőltetni nem akarom. Sok lemondással jár, de rengeteg élményt szerezhet az ember, de tudom, apunak mennyire fájt a szíve, hogy messzire kerültem, de ha volt egy jó meccsem, büszke volt rám. Ha valaki szereti a gyermekét, nehezen éli meg, ha az évekig idegen országban él. Örülnék, ha sportolnának, de nem bánnám, ha vízipólós vagy kézilabdázó lenne valamelyikükből. Nyilván a környezet meghatározó, nálunk pedig a labda pattog. A Berlin melletti kis faluban, Seeburgban, ahol lakunk, hétfőnként én tartok edzést a gyerekeknek, Palkó ott szerepel a kilencévesek között, és még kicsi mellettük, de azért rúg gólokat, ad gólpasszokat. Marcika is végigcsinálja az edzést, de játszani ott még nem engedem.

Megbecsülik azt, aki tud küzdeni

– Milyen szívtelen edző! Éppen a játékból hagyja ki a gyereket?!
– Ő csak négyéves, és amikor egyszer beállt, kétszer eltalálta a labda. Ő is érzi, ez sok még neki. Majd ha nagyobb, erősebb lesz, beállhat, most még magától leül
mellém, ha vége a gyakorlatoknak és a többiek fociznak.

– Mit tanulhatnak öntől a társai, a mostani válogatottak? Mint nagy visszatérő ön lehet az egyik vezéregyéniség, az első mérkőzésen végig irányította a többieket…
– Irányítania mindenkinek kell, aki a pályán van, nekem is lehet, sőt kell is szólni, ha hülyeséget csinálok, ilyen esetben nincs fiatal vagy öreg játékos. Szerintem több labdarúgó is van, akire érdemes odafigyelni: ha Sebők Vilmos, több mint ötven válogatott mecscsel a háta mögött mond valamit, abban azért lehet tapasztalat, de Pető Zoltán is lejátszott már ötszáz tétmeccset, Fehér Csaba is szerepelt számtalan éles derbin. Hátul Király Gábor irányít, és ott van még Gera Zoltán, Szabics Imre – szóval van kire odafigyelni, de nincs túlzott tekintélytisztelet, vagy ilyesmi.

– Azért egy futballcsapatban kell lennie egyfajta hierarchiának.
– A játékosok nagyjából tudják, milyen erős konkurenciával kell megharcolni a külföldi szerződésért, vagyis értékelik, ha valaki tíz évig talpon marad Bundesligában, de ennyi és nem több. Ha arra van szükség, viszem én a frissítőt a fiatalabbaknak, nincs ezzel baj. Az első napok tapasztalatai pozitívak, és ez nem udvariaskodás: van taktika, lesz elképzelés, bár az kérdés, mennyire viseli meg a stábot, hogy fél évig nem volt csapat, nem volt edzés. Kétszer három nap után bármilyen eredmény születhet Új-Zéland ellen. Nyilván jobb lenne győzni, mint kikapni, de szerintem az a fontos, hogy Bozsik Péter viszontlásson olyan elemeket, amelyeket gyakoroltunk, vagy legyen legalább huszon-egynéhány olyan perc, amelyre lehet építeni a folytatásban.

Ne Liechtenstein legyen a mérce

– Mire képes a válogatott?
– Ne értsen félre: először is Bozsik Péter kapjon olyan támogatást a médiától, mint Lothar Matthäus, és érje el azt, amit Gellei Imre. Ha az utolsó előtti csoportmeccsnek úgy megyünk neki, hogy ha nyerünk, másodikok lehetünk, akkor az nagy előrelépés lesz. Mert legutóbb az volt, ha nyerünk, lehet reményünk – nem esélyünk. Más kérdés, hogy annak idején Lettországban elrontottunk mindent, de ha hasonló helyzetbe kerülnénk – azaz adott esetben egy meccsen múlna a továbbjutás –, akkor az jó eredmény lenne. De... Nem akarok senkit megbántani, az egész rendszer felújításra szorul. Ne mondja nekem, hogy ez az egyetlen ország a világon, ahol a futball, a siker nem lehet jó üzlet mindenkinek, és nem csak néhány ügyeskedőnek! A legfontosabb továbbra is az, hogy mindenkinek segítenie kell, aki képes rá: ha húsz forintja van, akkor annyival, ha százezer, akkor anynyival. Pénz nélkül ez nem megy, és higgyen nekem: Liechtenstein szintjére süllyedünk.

Csak szeretni kellene a futballt

– Vannak jó utánpótlás-eredmények...
– Nagyon örültem, hogy a tizenhét évesek jól szerepeltek, de a korosztályos csapat tagjainak többsége egy futballakadémián edződik. Odakint minden csapatnak van ilyen létesítménye, és bár Agárdon nevelődik, mondjuk, húsz ígéretes játékos, Németországban vagy Angliában, tíz, ötven, száz ilyen húszas keret dolgozik, és ha lemorzsolódik valaki, öten ugranak a helyére. Minden megyeszékhelyen kellene egy ilyen akadémia, egy normális stadion négy füves, egy műfüves pályával, korszerű öltözőkkel, különben a szülő nem viszi le a gyereket, ha a zuhanyzóban nincs meleg víz, nincs fűtés, vagy áram rázza meg a gyereket, ha megfogja a kilincset. Elviszi teniszezni, kosarazni, máshová, ahol kulturáltak a körülmények, ez a normális. A futballt támogatni – állami érdek, jó lenne, ha az újramegválasztott kormány is tudná ezt. Ugyanis ha a gyerekek fociznak, akkor közösségben élve megtanulnak küzdeni, nyerni, tisztelni az ellenfelet, a teljesítményt, a munkát, és egyébként is: nem mennek harmincévesen hetente a gyógyszertárba. Az emberek szeretik a futballt, sokan nem istudják, hogy segíthetnének rajta. Csak gondolkozni, akarni, és dolgozni kell. Tíz év a Bundesligában erre feltétlenül megtanított. ---- J ---- &