Őrnagy lett a hősből

Történt, hogy a lillehammeri olimpiai bajnok, Manuela Di Centa az öccse, a kétszeres torinói olimpiai bajnok Giorgio Di Centa nyakába akasztotta az aranyérmet, majd megölelte, megcsókolta az óriássá magasztosult kisöccsét. Lopva körbenéztem, vajon egyedül vagyok-e a könnyeimmel. Megnyugodtam. Az érzelmes olaszok úgy bőgtek, mint a csecsemők, miközben gyermekkórus énekelte az olasz himnuszt…

A Di Centa família Itália északnyugati tartományából, Friuliból származik, ahol igazából nem is olaszul, hanem egy rokon latin nyelven, a friuli dialektusban beszélnek. Ez ugyanúgy külön idióma, mint például Spanyolországban a katalán vagy a baszk, önálló irodalma van, s talán Di Centa világra szóló sikerei megismertetik a nemzetközi közvéleménnyel ezt a régiót, melynek Udine a központja.

Szóval, Carnia környékén, ahonnan a Di Centa család is származik, szinte népi sport a sífutás. Pedig csak alig 350 évvel ezelőtt, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke idején ismerték meg a helybéliek ezt a havas sportot az itt táborozó svéd katonáktól. Gyorsan megszerették, s mivel ezen a hegyes-völgyes tájon jóval hűvösebb az éghajlat, mint Itália délebbi tartományaiban, elegendő lehetőségük volt a gyakorlásra.

Giorgiónak az édesapja is szenvedélyes síző, a most 79 éves Gaetano nem egy veterán-világversenyen szerzett már értékes helyezést. Amúgy a tanult mestersége pék, negyven éven át sütötte a kenyeret, s közben szabadidejében – telente – a havas terepet rótta a sílécein.
A három gyerek örökölte a papa szenvedélyét. Sajnos az idősebb fiú, a most 46 éves Andrea 20 évesen súlyos szemsérülést szenvedett – nem vakult meg ugyan, de fel kellett hagynia a versenyszerű sportolással.

A középső csemete, Manuela eredményei ismertek: Albertville és Nagano között három olimpián hét érmet – két-két aranyat és ezüstöt, továbbá három bronzot – nyert, egyedül Lillehammerben ötöt! Sokáig elérhetetlen magasságban lebegett az öccse fölött, de Giorgio most – legalábbis az aranyak számát tekintve – utolérte a nővérét.

Giorgio a carabinieri, az olasz csendőrség kapitánya – volt, mostanáig. Merthogy a 4x10 kilométeres váltóban megszerzett aranyérme után előléptették őrnaggyá, s immár egy század helyett egy egész zászlóaljnak parancsol a szemüveges, inkább történelemtanárnak, semmint csendőrnek kinéző 33 éves fiatalember.

Giorgio sikere minden logikának ellentmond. Már kétéves korában súlyos asztmát állapítottak meg a kisfiúnál, s éppen a légzőszervi betegsége gyógyítására írták elő neki, hogy síeljen, hogy sok időt töltsön a hegyi levegőn. Az asztma manapság is megvan, meggyógyítani nem sikerült, csak ellenőrzés alatt tartani, különféle spray-k belélegzésével csökkenthető a káros hatás.

A család egyébként annyira bízott Giorgio sikerében – az igazi összetartó erő a famíliában, jó olasz szokás szerint az édesanya, a 67 éves Maria Luisa –, hogy Andrea, a báty, 50 eurót tett fel a helyi tippmixen öccse olimpiai győzelmére az 50 kilométeres szabad stílusú, tömegrajtos versenyben. Annak ellenére, hogy senki sem tartotta esélyesnek Giorgiót, és a fogadóiroda is ötvenszeres pénzt ígért a nyerés esetére.
Így most Andrea 2500 euróval lett gazdagabb…

Giorgio annyira fellelkesült a két aranyérmen, hogy bejelentette: Vancouverig feltétlenül folytatja. „Még csak harminchét éves leszek, az osztrák Mihail Botwinov már most harminckilenc, mégis bronzérmes lett. Miért hagynám abba?” – kérdezte.

Di Centáék nem az egyetlen olimpiai bajnok testvérpár az olasz sportban. A vízilabda hemzseg a sikeres testvérektől (a De Magistrisok, a Porziók, a Pandolfinik, a Calcaterrák), de ott vannak a szánkózó Huber fivérek (Wilfred és Norbert), a sífutó Vanzetták (Giorgio és Bice), a vívó Mangiarottik (Edoardo és Dario). A legsikeresebbek azonban az evezős Abbagnale testvérek: Carmine, Giuseppe és Agostino együtt összesen öt olimpiai arany- és egy ezüstérmet gyűjtöttek.
Maguknak és a hazájuknak.