Te csak síelj, Ausztria!

Sestriére-ben teljes az őrület, az olaszok akkora fesztivált csapnak, mintha az évad futball szuperrangadójára készülnének. Kántálás, az előírásszerű kolompolás, tülkölés – mindenki úgy gondolja, ez lesz az a nap, amikor Giorgio Rocca mennybe megy. Itt nőtt fel, ismer minden fát és bokrot, huppanót és kanyart, a sajtó ráadásul dettó kolompol, hogy attenzione, a Tomba-utód most fog révbe érni (a jó Alberto is szlalomban számított a legnagyobb királynak)..A lelátók mindenesetre dugig, nagyon fokozni sem kell a hangulatot, elvégre elsőként mindjárt Rocca lódul neki a lejtőnek. Ő a nagy sztár, ő mondta az esküt, rá építették az alpesi számok népszerűsítését – ráadásul ebben a műfajban a legjobb, zsinórban öt Világkupa-versenyt nyert meg.Három óra. Giorgio nekilendül. Alant versenyt üvölt, sikít, visít és tombol több ezer olasz…És akkor – bumm...Maradjunk annyiban, akkorát esik, mint egy ház. A hátán áll meg, sítalpakkal az ég felé. Lehangoló látvány.
Itt azonban nincs idő gyászmisére, jön a következő. Elvben Jean-Pierre Vidal következne, a szám címvédője, a francia azonban otthon van, fekszik. Egy napja kiment a hegyekbe, csak úgy, síelni, önmaga szórakoztatására. Találkozott egy kevésbé profival. Nem a kávézóasztalnál – lendületből. Az eredmény: kartörés.
Azután egy ideig minden rendben megy, az óriás-műlesiklás bajnoka, Benjamin Raich áll az élre, utána Ted Ligety a harmadik legjobb idővel ér be: a kombináció amerikai legjobbja formája alapján a szám esélyese. Lett volna, ha kisvártatva nem születne meg a verdikt: az egyik léce a bot rossz oldalán zúgott el, azaz kizárják. És a szórás csakhamar folytatódik. Hiába kántált az amerikai média arról, hogy Bode Miller számára ez az utolsó esély, hogy valamelyest javítson eddigi katasztrofális mérlegén, az amerikaiak szupersztárja rögtön a pálya elején átrongyol egy kapun, számára is befejeződik tehát a torinói szereplés – ha akarja, olvasgathatja napestig a jenki média előszeretettel alkalmazott formuláját: „0 for Olympics”, azaz az olimpián öt számból zéró éremmel zárt.
Nem tudom, lehet-e mentség egy ilyen kaliberű versenyző számára, de brutálisan nehéz pályát jelölt ki a versenyzőknek az osztrák Gert Ehn. Akinek a honfitársai szépen lejöttek, egytől egyig, nem is rosszul…

Sőt. Hogy milyen jól, az immáron villanyfényben derül ki, a második „félidőben”. Jóllehet az első etap után meglepetést orrolnak sokan, hiszen Raich mögött a finn Palle Kalander, mögötte pedig a japán – nahát! – Minagava Kentaro áll. Aztán ahogy következnek sorra a sízők, és megint egyre többen állnak fejre (Marosi Attila nincs köztük: végigmegy mindkétszer), úgy terül egyre bársonyosabb vörös (bár inkább fehér) szőnyeg az osztrákok lécei elé. Rainer Schönfelder a hetedik helyről ér be igen jó idővel, s taszítja le a célban eladdig vehemensen vigyorgó Ivica Kostelicet, majd kisvártatva a teljesen esélytelennek tartott Reinfried Herbst honfitársa elé vág… A két osztrák immáron öszszekapaszkodva várja a következőket. Kegyetlen világ az övék, még ha szépséges is így hóesésben: csak állni és várni, vajon túllicitál-e engem valaki, nekem pedig már nincs esélyem a válaszra.

Minagava az osztrákok mögött ér be. Egyre hevesebb a vállveregetés. Még a finn lehet veszélyes. Ám hiába fröccsen jó idővel a célba: néhány centi híján az ő léce is rossz oldalon ment el az egyik bot mellett, ő is ki van zárva. Kalander üti a botjával a havat, az egyik el is törik, az osztrákokat ez azonban kevésbé érdekli.
Csak Raichon múlik, lesz-e hármas osztrák siker.
Lesz. Gyönyörűen jön, csak annyit kockáztat, amennyit kell, s végül ő ülhet két honfitársa vállán. Ausztria a mosoly országa, ilyen téli olimpiai szereplésre senki sem számított – ez a hármas tarolás méltó befejezése a sógorok nagy torinói menetelésének. Függetlenül attól, hogy jártak feléjük a csendőrök, alighanem minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve.