Sokkolták a mezőnyt a svájci Schoch fivérek

Senki sem snowboardozott 1965 előtt, tudniillik még nem volt snowboard. Negyvenegy éve történt, hogy Sherman Poppen, egy michigani férfi összekötözött két sílécet, az ekként rögtönzött alkalmatosság orrára madzagot erősített – hogy a lányai kapaszkodni, egyensúlyozni tudjanak –, s a két cipőnek egy-egy bebújót eszkábált, hogy ne csússzanak le a harmadik évezred egyik legnépszerűbb sporteszközének prototípusáról.

Poppen kezdetleges eszközét snurfernek nevezte el, a snow és a surf szó keresztezéséből. A snurfer karrierje akkor vett lendületet, amikor 1977-ben Jake Burton, a New York-i üzletember felköltözött Vermontba, a Stratton Mountains nevű téli üdülőhelyre, s megkezdte az általa már snowboardnak hívott sporteszköz sorozatgyártását.

1980-ra az új őrület népszerűsége olyan méreteket öltött, hogy az amerikai hullámlovas és gördeszkás magazinok elkezdtek hódeszkáról szóló cikkeket is publikálni, majd 1981-ben megrendezték az első hivatalos snowboardversenyt a coloradói Leadville-ben. A kilencvenes évekre a hódeszkázás bekerült a főáramlatba, megszűnt szubkultúrának lenni, s innen már csak két lépést kellett megtenni, hogy előbb 1994-ben az ausztriai Kaprunban megrendezzék az első hivatalos Világkupa-futamot, majd 1998-ban Naganóban bemutatkozzon az olimpia műsorán. Nyolc éve a félcső és az óriás-műlesiklás volt műsoron, 2002-ben utóbbi átadta a helyét a női és férfi párhuzamos óriás-műlesiklásnak, itt, Torinóban pedig bemutatkozott a boardercross is.

Huszonöt kaput kellett kerülgetni

Szerdán a parallel óriás-műlesiklás versenyére igyekszünk, a férfiakéra, amelyet a francia határhoz alighanem legközelebb eső olimpiai helyszínen, Bardonecchiában rendeznek. A szóban forgó hegyoldal neve Melezet, errefelé az ország- és a nyelvhatár nem esik egybe, itt már mindenki franciául beszél, a panziók cégérei is Victor Hugo nyelvén csalogatják a vendégeket.

Szó se róla, a franciák esélyesek, Nicolas Huet például négy éve negyedik volt ebben a számban, 2001-ben, Madonna di Campiglióban pedig világbajnokságot nyert, s a párhuzamos műlesiklásban is van két vb-aranya.

Az igazi nagyágyúk azonban Svájcból, a zürichi kanton Fischental nevű kisvárosából érkeztek, habár winterthuri születésűek: Philipp és Simon Schoch a nevük. Az öcs, Philipp, 26 éves, Salt Lake Cityben ő nyerte meg a számot, a báty, Simon – éppen egy évvel idősebb – a 2003-as kreischbergi, ausztriai világbajnokságon az osztrák Siegfried Grabner és a francia Mathieu Bozzetto mögött bronzérmes lett, s a jelenlegi Világkupa összetett pontversenyének éllovasa.

Mintha egy ókori amfiteátrum nézőterén ülnénk, a szemünk előtt száguldanak le a versenyzők, a nyolcaddöntőt kiharcoló tizenhat, miközben 25 kaput kell kikerülniük. A rajt 1530 méter magasan van, a cél 1467 méteren, a pálya hossza 600 méter, az egyik sávot kék, a másikat piros kapukkal jelölik. Sajátos, de logikus szabályok szerint zajlik a verseny. A nyolcaddöntőre párokba osztják a sportolókat, minden pár kétszer mérkőzik meg úgy, hogy a második futamra helyet (pályát) cserélnek, s az összesített idő számít. Így senkit sem érhet az a vád, hogy a könnyebbik pályán száguldva jogosulatlan előnyt élvez.

Nagy kék halat ábrázoló zászlók lengtek

A svájci és a francia szurkolósereg a legzajosabb, a Schoch fivérek rajongói Fischental címerét, egy nagy kék halat ábrázoló zászlót lobogtatnak, a srácoknak minden esélyük megvan arra, hogy a döntőben találkozzanak: Simon a 16-os tábla legtetejére, Philipp a legaljára került. A legalább nyolcezer ember üvöltve kíséri a valóban lélegzetelállító futamokat, amelyekben Schochék a hályogkovácsok magabiztosságával veszik az akadályokat, azaz az ellenfeleket. Simon a svéd Daniel Bivesont, az amerikai Tyler Jewellt és a francia Matthieu Bozzettót is 2–0-ra veri meg, Philipp az ausztrál Emanuel Oppligert, a szlovén Rok Flandert és az osztrák Siegfried Grabnert győzi le ugyanilyen különbséggel.

Előbb a kisdöntőt bonyolítják le, Grabner küzdelem nélkül nyer, mert Bozzetto bukik az első futamban, a másodikban pedig csak lecsorog – tisztességből.
Ami azt illeti, a testvérharc közben sem rágjuk le a körmünket az idegességtől, jóllehet a svájci kollégák szerint „éles” lesz a küzdelem a Schoch fiúk között. Ha ez igaz, akkor óriási a tudásbeli különbség az olimpiai bajnoki címet védő Philipp javára, az egyik futamot nagyobb előnnyel nyeri meg, mint a másikat, a Williams nővérek teniszdöntői szoktak ilyen körülmények között lezajlani, miután a papa eldönti, ezúttal melyik lánynak kell elvinnie a fődíjat.

Először sikerül megvédenie snowboardosnak olimpiai elsőségét, s férfi testvérpár sem állt még az olimpiai dobogó első és második fokán ugyanabban a versenyszámban. (A nőknél előfordult már ilyesmi, 1964-ben, Innsbruckban a francia Goitschel nővérek osztoztak a műlesiklás és óriás-műlesiklás arany- és ezüstérmén.)

A sajtóértekezlet egyetlen – pontosabban két – hatalmas mosoly. A két fiatalember nem bír magával és örömével, Simon és Philipp vigyora idővel a bronzérmes Grabnerre is átragad. Utóbbiról kiderül, már két éve saját tervezésű hódeszkáit gyártja, most is azzal versenyzett. A fivérekről megtudjuk, mindenféle sportot kipróbáltak már, egyik kedvencük a „schwingen”, a hagyományos svájci hegyibirkózás, az alpesi ország népi sportága. Általában Philipp nyeri meg kettejük párviadalait – így volt ez most is –, s annak örülnek a legjobban, hogy csak a döntőben futottak össze.

Fergeteges negyedóra az interjúszobában

A döntő első futama előtt összemosolyogtak, és váltottak néhány szót. Vajon mit? „Azt, hogy vágjunk neki, ahogy a csövön kifér. Versenyezzünk egy jót – immár tét nélkül.”

Ahhoz képest, hogy egy zürichi kolléga szerint – aki régóta ismeri őket – roppant visszafogott fickók, fergeteges negyedórát varázsolnak az interjúszobába.
Lám, mit tesz az ember hangulatával egy olimpiai érem.
Hát még kettő!