Örömében most visszavonul

Azt nem lehet mondani, hogy az alpesisí-versenyek (egyik) helyszínére, San Sicario Fraitevébe – fél kilométerre a biatlonviadalok terepétől – még a kutyát sem engedik be. Igenis beengedik. Sőt akkreditációt is adnak neki. Itt van például Chevvy, a lesiklásban tizedik Daron Rahlves négylábú pajtása. A nagyszerű alpesi síző mindenhová magával viszi a hűséges ebet, s a könnyebb bejutás végett elhatározta, hogy hivatalos akkreditációt készíttet a labradornak. A dokumentum elkészült, ott lóg a kutya nyakában, Chevvy Rahlves nevére szólóan…Szerdán azonban nem Chevvy volt a sztár Fraitevében, hanem elsősorban Michaela, aztán meg Martina és Anja. Ők nem négylábúak, hanem hölgyek, és a lesiklás olimpiai versenyének dobogósai. Vezetéknevük: Dorfmeister, Schild és Pärson. Hármójuk közül ketten szinte már élő legendák, a középső – az ezüstérmes – viszont lényegében ismeretlen. Olyannyira, hogy az első öt közé is csak egyszer tudott bekerülni eddig azokon a Világkupa-viadalokon, amelyeken elindult. Az olimpia azonban más műfaj.Szerdára beborult Cesana környékén, s bár nem kezdett el havazni, azért a csípős szélben senkinek sem szottyant már kedve ingujjra vetkőzni. A fraitevei lesiklópálya rajthelyét 2538 méter magasra tették, a célt pontosan 800 méterrel lejjebb – van tehát esése a 3058 méter hosszú lejtőnek, szó se róla.
Hogy mennyire van, arról a címvédő francia Carole Montillet-Carles-tól az amerikai Lindsey Kildow-ig jó néhányan tudnának mesélni. Mindketten a hétfői edzésen estek hatalmasat, rendesen össze is törték magukat, de mindkettejüket összedrótozták valahogy, s mindketten ott is voltak a szerdai rajtnál. (Más kérdés, hogy felejthetőt produkáltak, a gipszágyból a verseny idejére kikászálódva…) Carole kisasszony feje például olyan volt, mintha átment volna rajta az úthenger, nem csoda, hogy csak a 28. helyig jutott.

Nem indult a Salt Lake City-i olimpia háromszoros bajnoka, a horvát síkirálynő, Janica Kostelic sem. Belázasodott, s úgy döntött, pihen a technikai számokra.
Ott volt viszont, aki Janica babérjaira tör, azaz a sokoldalúság bajnoka akar lenni, s mind az öt számban dobogós helyezés megszerzését tűzte ki célul. A svéd Anja Pärsonról van szó természetesen, a legutóbbi két idény öszszetett Világkupa-győzteséről, az óriás-műlesiklás ezüst- és a műlesiklás bronzérmeséről négy éve, Salt Lake-ben.

Az esélyesek közül először a svájci Nadia Styger siklott le, sokáig vezetett is, de aztán a huszonharmadikként induló Dorfmeister – itt lakik Burgenlandban, a Fertő tó partján – nagyot repesztett. Hetvenhárom másodpercet vert rá Stygerre, s – mint utóbb kiderült – ezt az időt senki sem tudta megközelíteni. Leginkább a sok nagyágyúként kakukktojásként sikló 22 éves svájci Martina Schild, no meg Pärson került hozzá, aki egy ideig még nyerésre is állt. De erről majd önmaga valljon.
Amikor kiderült, hogy Dorfmeister az olimpiai bajnok, eltörött nála a mécses – hogyisne, hiszen a legendás Annemarie Moser-Pröll 1980-as elsősége óta az osztrákok ebben a számban nem nyertek az olimpiákon!

Persze a sajtóértekezletre már összeszedte magát, csupa vigyor volt, de a királynő két „udvarhölgye” sem tűnt elkeseredettnek.
„Valóra vált az álmom, amiben az a legszebb, hogy az utolsó két éjszaka akkor sem tudtam volna álmodni, ha akarok, ugyanis le sem hunytam a szemem. Viszont reggel szinte látomásom volt, olyan nyugodtan keltem fel az ágyból, mintha csak valaki garantálta volna az aranyérmet. Nagyon igyekeztem, hogy legalább egy másodperces előnyt szedjek össze, mert tudtam, a nagyágyúk még hátravannak. Erős szél fújt a pálya felső szakaszán, arra figyeltem, hogy ne töltsek túl sok időt a levegőben, mert az csökkenti a sebességemet” – mondta el egy szuszra az újdonsült bajnoknő.
Aztán megérdezték tőle, komolyan gondolja-e még a visszavonulást. „Persze, az, hogy olimpiai bajnok lettem, semmit sem változat az elhatározásomon: az idény végén befejezem.”

Mi, újságírók nem megyünk a szomszédba egy-két ostoba kérdésért. Az egyik kolléga egy ilyen gyöngyszemmel rukkolt ki: „Michaela, mi motiválta, hogy még túl a harminckettedik életévén is versenyezzen?” A válasz kellően diplomatikus volt: „Mondja, egy olimpiai aranyérem megszerzésének lehetősége nem elég motiváció?!”
Martina Schild, a győztesnél kerek tíz évvel fiatalabb ezüstérmes szinte dadogott a megilletődöttségtől.
„Azt sem tudom, mit keresek itt a sajtóértekezleten, életemben csak egyszer kerültem az első öt közé a Világkupákon, akkor is ötödik voltam. Most viszont már annyira megjött az étvágyam és az önbizalmam, hogy szeretnék a szuper G-ben is jól szerepelni.”

Anja Pärson – akinek az édesapja az edzője, s abból a városból származik, ahonnan a legendás Ingemar Stenmark, Tärnabyból – elárult egy titkot: „Kétezer-négyben, amikor vége lett a szezonnak, leültem édesapámmal, és kitűztük a következő célt: mindegyik számban dobogóra kerülni Torinóban. Talán a legnehezebb próbán vagyok túl, nekem nem a gyorsasági, hanem a technikai számok fekszenek inkább.”
Valaki megkérdezte, miért örült annyira a végén, amikor a verseny felénél még neki volt a legjobb a részideje.
„Én másképp nézem az egészet. Valóban sokáig vezettem, de aztán egy bal kanyarnál akkorát hibáztam, hogy meg voltam győződve, vége mindennek, bukni fogok. És lám, a csodával határos módon talpon maradtam, s végül sikerült megcsípnem a bronzérmet. Pozitív szemléletű ember vagyok, úgy fogom fel, hogy szerencsém volt, nem pedig balszerencsém.”
Talán mi, magyarok is tanulhatnánk Pärsontól.