Játékosgyár-látogatáson

Különböző karakterek, ez első pillantásra is nyilvánvaló (pardon, csúsztatok: az alább több esetben idézett szakembereket, illetve mondandójuk lényegét csak huszonnégy órás különbséggel volt módom analizálni), s noha tulajdonképpen riválisok, a szekeret, plasztikusabban a holland labdarúgás soklovas hintóját eme parányi részlettől függetlenül egy irányba húzzák.

Patrick van Leeuwen, a Feyenoord külkapcsolatokért felelős menedzsere kimérten udvarias.

José Mourinhót, a Chelsea "okostojás" szakvezetőjét könynyebb lehet megmosolyogtatni, mint a leginkább tisztes porosz káplárt idéző kommunikációs gurut.
John van den Brommal, az Ajax utánpótlás-igazgatójával merőben más a helyzet. Lazább típus, ami előadásának kötetlenebb voltából, hangulatából is kiderül, habár rotterdami kollégájával ellentétben éppen a korábbi BL-győztes futballista az, aki az összejövetel előtt kerek perec kijelenti: maximum egy órán keresztül hajlandó velünk foglalkozni.

Mivel egy nappal korábban Rotterdam belvárosának felületes feltérképezésére sem jutott sokkal több idő, borúnak nyoma sincs a Góliát-McDonald's FC ötventagú delegációjában, amely önköltségen ruccant Hollandiába a két óriásklubot tanulmányozandó. Mindamellett a kompánia egyébként sem az Erasmus hídhoz közeli, hírességek (Ray Charles, Fanny Blankers-Koen és még sorolhatnánk) betonba ágyazott kéz- és lábnyomait viselő promenád miatt buszozta át fél Európát, hanem azért, hogy – többek között – a De Kuip-stadiont belülről is szemügyre vegye. Fájdalom, ezen a téren a 2002-es UEFA-kupa-győztes manapság is tisztelettel emlegetett korábbi csatára, Kiprich József sem tud segíteni, avagy mindenki előtt világos lesz: amit a hollandok megígértek, tartják, extrákra viszont nincs lehetőség, márpedig a stadionlátogatás előzetesen nem szerepelt a programban.

Remek futballüzem ad pénzt a fiatalokra

Nem először, de a legnagyobb koppanással akkor esik le az állunk, amidőn Patrick van Leeuwen előadásának derekán – hanyagul mutatva a Feyenoord utánpótlásbázisának szomszédságában álló csillogó arénára – megjegyzi: "Hogy honnan teremtjük elő a pénzt az utánpótlás ilyen szintű működtetésére? A gyár bőven megtermeli ezt a summát."

Amennyire szokatlan egy bennfentes szájából a képzettársítás, olyan életszagú. E gondolatmenet szerint a De Kuip tehát egyfajta "üzemként" funkcionál, melósai a labdarúgók, ám a (gól)gyártási folyamatnak egy átlagos ipari létesítménnyel ellentétben itt – akár egy kiállításnak – látogatói is vannak: a szurkolók, akik hétvégenként szemkápráztató tömegben népesítik be a lelátókat, miután eurószázezreket hagytak a jegypénztárakban, a tengernyi csecsebecsét kínáló ajándékboltokban, a klub éttermében, kocsmájában. Szponzorok persze itt is akadnak – sőt errefelé beszélhetünk csak igazán üzleti alapú dotációról! –, ám a fenti sort folytatva talán helyesebb üzlettársaknak nevezni őket.

Az emlegetett apanázs, amelyet tisztán a gyerekekre – illetőleg a képzésükre – fordítanak az Ajaxnál és a Feyenoordnál, nagyjából azonos kaliberű: a klubbüdzsé nyolc-tíz százaléka. "Rotterdami" Patrick azt sem restelli bevallani, hogy a kikötővárosiak cirka 20 millió euróból (ötmilliárd forintból) gazdálkodnak idényenként – a többit reménytelen sóhajtozás közepette kimatekozzuk. Van den Brom a hasonló irányultságú (mennyi is az annyi?) kérdésre ellentmondást nem tűrően rázza a fejét, szavai úgy pattognak, mint azoké az elhivatottaké, akikben soha fel sem vetődik a kétség szikrája.

"Komolyan mondom: ahhoz, hogy válaszolni tudjak, be kellene mennem az irodámba, s beszélnem kellene a gazdasági ügyeinket intéző munkatársammal, csakhogy ő már hazament. Az én szememben egyébként nem is ez a fontos. A létszám az értékmérő. Ha a nagycsapatban a következő években a mostani állapothoz hasonlóan legalább nyolc saját nevelésű játékos futballozik (csak viszonyításképpen: a Feyenoordnál ez a szám három – a szerk.), azaz tartani tudjuk a tempót, elégedett leszek. Tőlünk azt várják, hogy kész labdarúgókat adjunk az első gárdának. Nekünk alapvetően ennek a feladatnak kell megfelelnünk, a többi – így az anyagiak is – részletkérdés."

Ismét a régi nóta: sok pénz kellene

Hogy nálunk mire lenne elég az ottani pénzmag?

Nehéz rá válaszolni.

Jóhiszeműen mindenesetre bocsássuk előre: ha az illetékesek közül senki sem akarna lecsippenteni magának egy szeletkét a hatalmas habostortából, akkor a mintegy harmincéves lemaradásból 365 nap alatt lefaraghatnánk egy keveset, de közben azt se feledjük: ott egyetlen műhelynek jut annyi, mint amennyit itthon az országos Bozsik-program a MOL-tól és az OTP-től kap(ott). Ugyanakkor az egyszeri "csepegtetéstől" a beteg meg nem gyógyul, évről évre hasonló mennyiségben kellene az utánpótlásba lapátolni a tőkét, hogy nagyjából tíz év múlva már valódi eredményt is lássunk.

Ami alaptétel: a szezononként növekvő összegnek a szinten tartást és a fejlesztéseket kell fedeznie. Bár a fejlődés az élet természetes velejárója, szinte felfoghatatlan, mi az, amiben ez a két egylet, még inkább a kötelékeikben foglalkoztatott gyerekek hiányt szenvednének, amit sürgősen orvosolni kellene. Ha nagyon akarnánk kekeckedni, mondhatnánk: az utazási költségeket az úgynevezett előkészítő csoportoknál (mindkét klubnál), illetve a futballcipők árát (Feyenoord) igazán átvállalhatnák az egyesületek, ez esetben ugyanis többéves, "all inclusive" luxusutazásként is aposztrofálhatnánk a képzést.

Magától értetődő: aki ide egyszer bekerült – akár nyolcévesen is –, az sohasem akar kipottyanni ebből a vérprofi, mégis meseszerű, megannyi csodás kalanddal kecsegtető világból. Az igencsak eltérő vagyoni hátterű családokból érkező csemeték labdarúgók szeretnének lenni, s minden idegszálukkal eme küldetés beteljesítésén fáradoznak, legyen szó edzésről vagy tanulásról (a Feyenoordnál éppenséggel minimum egy szakmát ki kell tanulnia a futballtanoncnak, különben…). Patrick van Leeuwen ennek megfelelően értetlenül áll azon felvetés előtt: mentálisan miként fejlesztik a gyerekeket? Hogyan motiválják őket?ű

Már a kiválasztáskor eldől minden

Egyébként is: már a kezdet kezdetén, a kiválasztáskor szinte minden eldől. Ha az évenként egyszer meghirdetett, egyhetes toborzón megjelenő hétszáz-ezer srácból csak tíz felel meg a kritériumoknak (amelyeket egyébiránt harapófogóval sem lehet kihúzni belőle, de alighanem a szokásos alapvetésekről van szó, úgy mint: labdaérzék, kurázsi, helyezkedés, cselezőkészség, fegyelem, mentális hozzáállás), akkor tízen lesznek az Ajax-, illetőleg a Feyenoord család tagjai.
Tetszenek érteni: hétszázból, ezerből tízen. Mifelénk tíz gyerek sem megy el egy-egy toborzóra…

Egyszerű titok
A 70-szeres válogatott Kiprich József évekig szerepelt a Feyenoordban, s ő is tudja, milyen szilárd alapokon áll a holland utánpótlásképzés.

"Annak idején is korszerűnek számított a klub munkája, most sokkal modernebb – mondta Kiprich József. – Akkoriban már szabály volt, hogy tizennégy éves kortól a felnőttek szisztémája szerint kellett képezni a srácokat: az ifik is ugyanabban a hadrendben, ugyanazzal a taktikai alapfelfogással játszottak, mint mi. Hosszan lehetne sorolni mindazt, ami itthon legalábbis csodálkozást váltana ki. Például annak idején a gyerekeknek tizenhárom buszt adott a Feyenoord, hogy az iskola, az edzőpálya, a lakások és adott esetben a focikollégium között hozzák-vigyék a kicsiket. A klub lakásokat bérelt azoknak, akik messzebbről érkeztek. Évente kétszer toborzót hirdetett, akkor mi, az első csapat játékosai is ott voltunk, megnéztük, miként bánik a labdával, hogyan mozog a mintegy öt-hatszáz jelentkező, és akiket tehetségesnek, ügyesnek láttunk, azokat visszahívták a következő tesztre, amelyen aztán az utánpótlásedzők térképezték fel őket."