Bubu otthon, vendégségben

– Milyen érzésekkel tér vissza Sopronba, régi sikerei színhelyére egy teljesen más szerepkörben?
– Nem is tudom. Megyek, mert menni kell – mondta szerda délben, a Sopron–BEAC bajnoki előtt a Budapestről a hűség városába vezető hosszú úton az egykori Európa-klasszis, 223-szoros válogatott, aki az aktív sportolás befejezése után visszatért nevelőklubjába a felnőtt- és a kadettcsa-pat szakvezetőjeként.

– Feltolulnak ilyenkor az emlékek?
– Az emlékeim Sopron kapcsán már nem a sporthoz kötődnek, hanem az emberekhez. Sok barátom van a városban, és az első most már az, amikor megérkezem, hogy velük találkozzak. Tehát nem az jut már eszembe Sopronról, hogy ezt vagy azt nyertünk, meg hogy ott játszottam, hanem inkább az emberi oldal.

– Ha jól tudom, építkezett is ott.
– Igen.

– Akkor egy ház is köti még oda. Vagy már nem köti?
– Már nem.

– Hogy érzi magát az új a szerepkörében, azaz hogy már nem játékosként lép be a csarnokba, hanem mint az ellenfél edzője, miközben ha felnéz, ott látja a mennyezeten a saját egykori mezét?
– Ez már a múlt része. Ugyanolyan, mint amilyen a BEAC-csarnokban nap mint nap látni azt a zászlót, amelyen kint van, hogy tizenöt éve bajnokságot nyertünk. Szép volt, de sajnos már elmúlt.

– Tényleg nem jelent semmiféle érzelmi többletet az a zöld-sárga trikó ott fent, a felújított és átkeresztelt MKB Arénában, rajta a hetes számmal és a nevével? Mert Magyarországon a néhai Horváth Juditon kívül tudtommal még senkinek sem vonultatták vissza a dresszét…
– Nem jelent az már olyan sokat. Persze jó érzés az embernek, hogy szeretik, megbecsülik, de az én életem már más körül forog.

– Ha már ide lyukadtunk ki, akkor beszéljünk arról is, hogy játékos-pályafutása befejezése után több mindenbe belevágott – volt például újságíró is –, és végül újra a pályán, pontosabban a szélén kötött ki. Mennyire tetszik ez a szerepkör?
– Eddig az edzősködés a legjobb, amivel visszavonulásom óta próbálkoztam… Végül is megpróbálkoztam ezzel-azzal, de talán ez jött be a legjobban.

– Mi van a licencével? Az előző idény során többször is hallani lehetett arról, hogy támadások érték, mondván nincs meg az élvonalbeli edzősködéshez szükséges végzettsége.
– Noha méltányossági alapon kaptam meg, de már van licencem.

– Nem esett rosszul, hogy néhányan megkérdőjelezték az alkalmasságát e pályára? Hogy ekként támadták, figyelmen kívül hagyva érdemeit a magyar kosárlabdában?
– Nem hiszem, hogy ezzel foglalkozni kellene. A mai magyar kosárlabdában mindig mindenki mindenkit támad, tehát ennek igazán nincs jelentősége. Az lett volna a csoda, ha nincsenek ilyen felhangok…

– És miként áll most a BEAC szénája? Köztudomású, hogy nem túl gazdag a csapat, ezért aztán még annál is gyengébb a játékosállománya, mint amilyen az előző idényben volt, amikor az utolsó helyen végzett az NB I A-csoportjában…
– De ez jelenti a magyar utánpótlást! Most sírhatunk a bajnoki vereségek miatt, ám arról nem beszél senki, hogy amikor a saját korosztályukban, az U22-ben játszanak a lányok, mennyivel nyerünk minden alkalommal. Ez a magyar utánpótlás, nem kell lebecsülni. Mivel azok a klubok, amelyeknek van pénzük, nem hajlandók játékost nevelni, inkább külföldieket hoznak nyakra-főre, mi nevelünk. Nekünk ugyanis nincs pénzünk.

– Szerdán épp az egyik legtehetősebb együtteshez látogattak, jelesül egykori klubjához, amely az anyagiak tekintetében fényévekre van jelenlegi csapatától. Utaznak fél napot, s közben tökéletesen tisztában van vele: szemernyi esélyük sincs a győzelemre…
– Más célokat kell kitűzni. Persze, hogy nincs esély, hogy is lenne esélyünk?! Olyan célokat kell megfogalmaznunk, amelyek elérhetőek: hogy a fiatalok tanuljanak. Tanuljanak minden meccsből! Húsz-huszonegy évesek, sőt, tizenhét éves játékosom is van; szerintem mindenképpen hasznos, ha erősebb csapat ellen játszanak. Biztos, hogy a magyar kosárlabda előbb-utóbb profitál ebből. A gyerekek jövője szempontjából fontos, hogy ilyen meccseken is részt vegyenek, hogy lássák a külföldi sztárokat játszani, és tanuljanak tőlük.

– És öntől mennyit tanulnak?
– Tőlem? Nem tudom, tőlük kellene megkérdezni.

– Fogékonyak?
– Remélem, hogy valamit azért jelentek nekik…