Játékosként ha lenne ilyen mifelénk bizonyosan bekerült volna a Halhatatlanok csarnokába. Balogh Judit persze enélkül is beírta magát a sportág történelemkönyvébe. Most edzőként dolgozik egy színtiszta amatőrcsapatnál ő, az ízig-vérig profi.
Czagány Balázs
Visszafogott mosoly, egy integetés a meccs elôtt a barátoknak – Sopronról manapság már ôk jutnak elsôsorban Balogh Judit eszébe
Czagány Balázs
Visszafogott mosoly, egy integetés a meccs elôtt a barátoknak – Sopronról manapság már ôk jutnak elsôsorban Balogh Judit eszébe
– Milyen érzésekkel tér vissza Sopronba, régi sikerei színhelyére egy teljesen más szerepkörben? – Nem is tudom. Megyek, mert menni kell – mondta szerda délben, a Sopron–BEAC bajnoki előtt a Budapestről a hűség városába vezető hosszú úton az egykori Európa-klasszis, 223-szoros válogatott, aki az aktív sportolás befejezése után visszatért nevelőklubjába a felnőtt- és a kadettcsa-pat szakvezetőjeként.
– Feltolulnak ilyenkor az emlékek? – Az emlékeim Sopron kapcsán már nem a sporthoz kötődnek, hanem az emberekhez. Sok barátom van a városban, és az első most már az, amikor megérkezem, hogy velük találkozzak. Tehát nem az jut már eszembe Sopronról, hogy ezt vagy azt nyertünk, meg hogy ott játszottam, hanem inkább az emberi oldal.
– Ha jól tudom, építkezett is ott. – Igen.
– Akkor egy ház is köti még oda. Vagy már nem köti? – Már nem.
– Hogy érzi magát az új a szerepkörében, azaz hogy már nem játékosként lép be a csarnokba, hanem mint az ellenfél edzője, miközben ha felnéz, ott látja a mennyezeten a saját egykori mezét? – Ez már a múlt része. Ugyanolyan, mint amilyen a BEAC-csarnokban nap mint nap látni azt a zászlót, amelyen kint van, hogy tizenöt éve bajnokságot nyertünk. Szép volt, de sajnos már elmúlt. – Tényleg nem jelent semmiféle érzelmi többletet az a zöld-sárga trikó ott fent, a felújított és átkeresztelt MKB Arénában, rajta a hetes számmal és a nevével? Mert Magyarországon a néhai Horváth Juditon kívül tudtommal még senkinek sem vonultatták vissza a dresszét… – Nem jelent az már olyan sokat. Persze jó érzés az embernek, hogy szeretik, megbecsülik, de az én életem már más körül forog.
Kéz a kézben a Sopronnal
Érdekes a kapcsolat a Bubu becenévre hallgató egykori bedobó és a soproni női kosárlabdacsapat között.
A 84 éves története során több névváltozáson is áteső együttes fennállása legnagyobb sikerei idején ugyanis Balogh Judit is viselte a lila-fehér, később már zöld-sárga mezt, hiszen tagja volt az 1993-as, az 1999-es, valamint a 2002-es bajnokcsapatnak, 1998-ban pedig a Ronchetti-kupában vezette győzelemre a hűség városában székelő társulatot.
Amikor azonban távozott, vagy szüneteltette a karrierjét – például a kismamaság miatt –, elmaradtak az aranyak Sopronból. Igaz, máshol ő sem tudott ennyi érmet szerezni.
– Ha már ide lyukadtunk ki, akkor beszéljünk arról is, hogy játékos-pályafutása befejezése után több mindenbe belevágott – volt például újságíró is –, és végül újra a pályán, pontosabban a szélén kötött ki. Mennyire tetszik ez a szerepkör? – Eddig az edzősködés a legjobb, amivel visszavonulásom óta próbálkoztam… Végül is megpróbálkoztam ezzel-azzal, de talán ez jött be a legjobban. – Mi van a licencével? Az előző idény során többször is hallani lehetett arról, hogy támadások érték, mondván nincs meg az élvonalbeli edzősködéshez szükséges végzettsége. – Noha méltányossági alapon kaptam meg, de már van licencem. – Nem esett rosszul, hogy néhányan megkérdőjelezték az alkalmasságát e pályára? Hogy ekként támadták, figyelmen kívül hagyva érdemeit a magyar kosárlabdában? – Nem hiszem, hogy ezzel foglalkozni kellene. A mai magyar kosárlabdában mindig mindenki mindenkit támad, tehát ennek igazán nincs jelentősége. Az lett volna a csoda, ha nincsenek ilyen felhangok…
– És miként áll most a BEAC szénája? Köztudomású, hogy nem túl gazdag a csapat, ezért aztán még annál is gyengébb a játékosállománya, mint amilyen az előző idényben volt, amikor az utolsó helyen végzett az NB I A-csoportjában… – De ez jelenti a magyar utánpótlást! Most sírhatunk a bajnoki vereségek miatt, ám arról nem beszél senki, hogy amikor a saját korosztályukban, az U22-ben játszanak a lányok, mennyivel nyerünk minden alkalommal. Ez a magyar utánpótlás, nem kell lebecsülni. Mivel azok a klubok, amelyeknek van pénzük, nem hajlandók játékost nevelni, inkább külföldieket hoznak nyakra-főre, mi nevelünk. Nekünk ugyanis nincs pénzünk.
– Szerdán épp az egyik legtehetősebb együtteshez látogattak, jelesül egykori klubjához, amely az anyagiak tekintetében fényévekre van jelenlegi csapatától. Utaznak fél napot, s közben tökéletesen tisztában van vele: szemernyi esélyük sincs a győzelemre… – Más célokat kell kitűzni. Persze, hogy nincs esély, hogy is lenne esélyünk?! Olyan célokat kell megfogalmaznunk, amelyek elérhetőek: hogy a fiatalok tanuljanak. Tanuljanak minden meccsből! Húsz-huszonegy évesek, sőt, tizenhét éves játékosom is van; szerintem mindenképpen hasznos, ha erősebb csapat ellen játszanak. Biztos, hogy a magyar kosárlabda előbb-utóbb profitál ebből. A gyerekek jövője szempontjából fontos, hogy ilyen meccseken is részt vegyenek, hogy lássák a külföldi sztárokat játszani, és tanuljanak tőlük.
– És öntől mennyit tanulnak? – Tőlem? Nem tudom, tőlük kellene megkérdezni. – Fogékonyak? – Remélem, hogy valamit azért jelentek nekik…