Egyelőre ismerkedik a piaccal

– Megérte "átugrani" a tengerentúlra?
– Szerintem most sokkal jobb itt, mint Németországban, még úgy is, hogy éhgyomorra, a szombati érkezésünk másnapján tizenkétszer nyolcszáz métert kellett futnom – mondta érdeklődésünkre a WBO félnehézsúlyú világbajnoka.
– Jó lehetett.
– Mint az álom… Kerékpárúton futottam, nem éppen sík terepen, és ráadásképp az óceán felől fújó szél is nehezítette a munkát. Azért senki se higgye, hogy panaszkodom, eszemben sincs! Jók a körülmények, és jól is teljesítettem. Fritz is elégedett volt, mint ahogyan a kesztyűzésekkel is. Egy Ola nevű, szokatlan stílusú sráccal kezdtem, aki egy fejjel magasabb nálam.
– Azért ez nem világrengető újdonság az ön esetében.
– No jó, de Sahnoune még nálam is alacsonyabb egy centivel! Ettől partnernek Ola nagyon jó, sokak életét is megkeserítette. Amikor még Hamburgban a németek megtudták, kivel kesztyűzöm majd kint, elképedtek. Veit például fogta a fejét, és könyörgött, hogy neki őt még egyszer ne hozzák oda. Kedden azért nem ment olyan jól, akkor következett be az átállás miatti holtpont, de szerdán kipihentem magam, kaptam egy jó kis masszázst Vitalij Klicsko masszőrjétől, és rendbe jöttem.

– Élvezi az amerikai túrát?
– Csodálatos edzőteremben vagyunk, ilyet én még nem láttam. Ha nem lenne harmincöt fok, még a propellereknek sem kellene menniük a teremben. De a meleg is olyan körülmény, amely csak nevel, felkészít a még nagyobb nehézségekre.
– Hogyan megy a közös munka Vitalijjal?
– Még sehogy. Külön gyakorlunk, ő majd csak a jövő héten kezdi a kesztyűs edzéseket, addig nem is nagyon találkozunk. Ő a dereka miatt nem tud futni, én délelőttönként futok, délután meg korábban gyakorolok. Majd ha már kesztyűzik, talán lesz alkalom a közös gyakorlásra.
– Miben más Amerika?
– A lazaságban. Itt van például a kesztyűpartnerem. Megbeszéltük, négykor kezdünk, beállított a terembe négy óra ötkor, beleugrott a kesztyűjébe, beszállt a ringbe, és elkezdett bokszolni. Amint letelt az idő, se szó, se beszéd, hazament. Összességében itt imádják a bokszot. Láttam a tévében a Tarver–Jones meccset, és higgye el, nem csupán a csarnokban őrjöngtek az emberek. Ha itt elismernek egy bokszolót, akkor a világon mindenhol elismerik. Nagy a piac, odavannak a bunyóért.
– Van esélye ide betörni?
– Legalábbis bízom benne. Szerintem a tudásom már régen megvan hozzá, de a lehetőségre még várni kell. A menedzsmentemnek meg kell próbálnia eladni. Tudom, milyen értéket képviselek, hogy itt is helyt tudnék állni, és talán a legjobb lehetnék. Láttam Tarveréket. Jonesnak már régen abba kellett volna hagynia, Tarver pedig nem volt színes. Miért ne lehetne ellenük esélyem? Örülnék, ha megpróbálhatnám!
– Sahnoune után, esetleg…
– Olyan messzire még nem akarok gondolni, egyelőre a franciát kell zsebre tennem, utána majd talán jöhet a nyitás. Nem rajtam múlik, hanem az Universumon. Kicsit szorongatni kellene őket, hogy adjanak esélyt bebizonyítani, mennyit is érek valójában. Az ember kikaphat, itt, Amerikában ez nem is tilos, és minden bokszolónak eljön egyszer a vég. A legszebb hibátlanul, a csúcson befejezni, de ez csak Rocky Marcianónak jött össze. Nem bánnám, ha nekem is sikerülne, de… De a boksz egy sport. Jones, Tarver, Johnson is kapott már ki. És? Semmi gond, bokszolnak tovább, és imádják őket. Csak nálunk, illetve Németországban elfogadott tény, hogy aki kikap, annak vége. Itt meg az egy vagy több vereséggel álló bokszolókat is istenítik, lelkesednek értük. Persze, én sohasem akarok kikapni, hanem győzelmekkel akarok hódítani.