Elnökségre hajt George Weah

Munkatársunktól MunkatársunktólMunkatársunktól Munkatársunktól
Vágólapra másolva!
2005.08.30. 21:37
Címkék
Parádés gálával zárult hétfőn késő este a Golden Foot idei díjkiosztója Monte-Carlóban. A vacsorát a szervezők összekötötték egy aukcióval. George Weah nem sajnált 4200 eurót George Best mezéért, Andrij Sevcsenko dressze pedig 5100 euróért kelt el. Végül 24 500 eurót vehetett át Leonardo, a Milan egykori brazil világbajnoka, aki a klub alapítványát vezeti, amely hátrányos helyzetű és beteg gyerekek megsegítésére alakult.
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)
George Weah volt az elsô nem európai állampolgárságú aranylabdás a France Football szavazásán (Fotó: imago)

GEORGE WEAH

Született: 1966. október 1., Monrovia
Nemzetisége: libériai
Posztja: csatár
Válogatott mérkôzései/góljai száma: 60/22
Klubjai: Young Survivors (1981–84), Bongrange Company (1984), Mighty Barole (1985–86), Invincible Eleven (1986–87), Tonnerre de Yaoundé (1987–88, kameruni), Monaco (1988–92, francia), PSG (1992–95, francia), Milan (1995–2000, olasz), Chelsea (1999–2000, angol, kölcsönben), Manchester City (2000, angol), Olympique Marseille (2000–2001, francia), el-Dzsazira (2001–2002, arab emírségekbeli)
Legnagyobb sikerei: kameruni bajnok (1988); francia bajnok (1994); 2x olasz bajnok (1996, 1999); 3x Francia Kupa-gyôztes (1991, 1993, 1995); Francia Ligakupa-gyôztes (1995); FA-kupa-gyôztes (2000); európai aranylabdás (1995); 3x afrikai aranylabdás (1989, 1994, 1995); az Év játékosa a FIFA szavazásán (1995); az Év játékosa az Onze Mondial szavazásán (1995); az évszázad afrikai játékosa
George Weah neve valóságos fogalom. Európában is, hiszen ő lett az első aranylabdás, akinek nem volt állampolgársága a kontinensünkön, ám - valamelyest nyilván éppen ezért is - Afrikában már-már akkora mítosz övezi az alakját, hogy azt a nagyobb törzsek istenei is megirigyelhetik. A Monaco, a Paris Saint-Germain, a Milan és a Chelsea egykori sztárja most Monte-Carlóba volt hivatalos, és a spanyol Gentóval, a brazil Rivellinóval, az olasz Gigi Rivával, valamint az északír George Besttel együtt hagyhatta hátra az örökkévalóságnak a lábnyomatát a Bajnokok sétányának betonjában.

- Nyert már Aranylabdát, két kontinensen is megválasztották az év labdarúgójának, a FIFA pedig tíz évvel ezelőtt egyenesen a világ legjobbjának nyilvánította. Ezután mit jelent önnek a mostani elismerés?

- Nagyon sokat. Először is azt, hogy bár új sztárok kápráztatják el a világot, a jelek szerint nem felejtettek el az emberek, és ez remek érzés. Ráadásul igen rangos társaságba kerültem, hiszen Gento, Riva, Rivellino és Best legenda a futballban, ám láttam azt is, hogy a beton már őrzi Dino Zoff és Alfrédo Di Stéfano lábnyomát is. Velük egy sorban szerepelni óriási megtiszteltetés.

- Mégis, melyik címére a legbüszkébb?
- Nehéz választani. Ha mégis kell, akkor azt mondom, Európában futballoztam, amikor Afrika a legjobbjának választott, és nekem nagyon fontos volt, hogy az a földrész ennyire megbecsül, amelyen a hazám, Libéria is fekszik.

- Ennyire fontosak a gyökerek?
- Kinek nem? Tudja, én Monroviában születtem, és irtózatos nyomorban élt a családom. A nagymamám nevelt fel, roppant nehéz körülmények között, a szüleim nem törődtek velem, a futball volt a megváltás az életemben. Ennek a játéknak köszönhetem, hogy megmenekültem a szegénységtól, a bűntől és talán a haláltól is, hiszen tizenévesen szerencsejátékokat űztem, marihuánát szívtam. Aztán a kameruni szerződés a túlélést is jelentette, hiszen kimenekülhettem a polgárháború poklából. Éppen ezért sohasem felejthetem el, honnan jöttem, és mivel tartozom azoknak, akikhez nem volt ennyire kegyes a sors.

- Ezért szeretne Libéria elnöke lenni? Az esélyeiről sokat elárul, hogy a szülőháza előtt már régóta áll egy szobor az ön tiszteletére…
- Nem szívesen beszélek most politikáról, szabadságon vagyok, és éppen egy futballünnepen veszek részt.

- Rendben, de ha októberben megválasztják, azzal bizonyára jól jár Libéria labdarúgása is.
- Ez igaz. Most is mindent megteszek hazám futballjáért, és így tennék elnökként is. Ott a játék fejlődésének támogatása jótékony cselekedet, hiszen nyomorgó gyerekek százezreinek jelenti a kiemelkedés lehetőségét, és a politika feladata, hogy tegyen az emberek jólétéért.

- Tehát ezen a ponton találkozik a futball és a politika?
- Igen. Nézze, én szeretem boldoggá tenni az embereket, és minden úgynevezett nagy embernek kötelessége minden tőle telhetőt megtenni a társadalomért, amelyben felnőtt, és amelyben él. A népemet nemrégiben még polgárháború tizedelte, és a külföld úgy tekintett Libériára mint vad kannibálok és gyilkosok országára. Mindig is igyekeztem a magam példájával bizonyítani, hogy ez nem feltétlenül és mindenkire igaz. Futballistaként így szolgáltam a népem érdekeit, most viszont úgy gondolom, a nevem és a tekintélyem politikai vezetőként lehet hasznára az országnak.

- A kameruni szerződés jelentőségéről már beszélt. Ezenkívül mi volt életének legfontosabb fordulópontja?
- Az, hogy fél évvel később megvett a Monaco, és összehozott a sors Arséne Wengerrel. Ô inkább apafigura az életemben, mint csupán egy edző. Ô adott lehetőséget az igazi kitörésre, arra, hogy kibontakoztathassam a tehetségemet. Ô tett azzá, amivé lettem, és ezért örökké az adósa leszek. Fiatalemberként érkeztem Franciaországba, ő tanított meg arra, hogy miként lehetek profi mentalitású európai labdarúgó, és segített átvészelni a kezdeti időszakot, amikor megszédültem a hirtelen rám szakadó lehetőségektől, s rengeteg elmarasztaló kritikát kellett elviselnem.

- Ezt hallva meglepő, hogy amikor öt éve Angliába ment, nem az Arsenalt, hanem a Chelsea-t választotta.
- Az Arsenal nem hívott, ezért nem is választhattam.

- Egyáltalán: miért hagyta el a Milant, és ment egy teljesen idegen világba, az angol bajnokságba?
- A Milanban sok fiatal klasszis csatár jött össze, úgy éreztem, váltanom kell. Hívott a Roma, a Marseille és a Chelsea. A szívem és Fabio Capello Rómába csábított, de a Milan azt szerette volna, ha nem maradok Olaszországban, és így nem erősítem egyik vetélytársát sem. Bár nem szeretem, ha diktálnak nekem, köszönhetek annyit a Milannak, hogy méltányoltam a kérését. A családom pedig Angliába akart menni. A gyerekek beszélnek angolul, a feleségem pedig azzal érvelt, hogy Franciaországban már játszottam nyolc évet, próbáljam ki magam a pályfutásom végén idegen helyen is.

- Ön kit választana Afrika valaha élt legjobbjának, és ki ma a legméltóbb utód a trónon?
- Bár a huszadik század legjobb afrikai futballistájának járó címet már megkaptam, a ghánai Abedi Pelé és a kameruni Roger Milla is megérdemelte volna. Jelenleg Eto’o és Drogba emelkedik ki, de remélem, hamarosan tucatszám sorolhatjuk az afrikai sztárokat.
Az összeállítást készítette: Gyenge Balázs, Moncz Attila, Pajor-Gyulai László
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik