Edwin Moses a gáton

Egyesek őrültségnek, mások tréfának vélték, sokan el sem hitték a hírt, miszerint Edwin Moses bejelentette: az idézett 400 gáton megkezdte felkészülését a válogatóra. A bejelentés hitelességéhez márpedig nem férhet kétség, éppen egy kettős évfordulón tartott sajtótájékoztatón hangzott el. Méghozzá Párizsban, az idei világbajnokság színhelyén abból a nevezetes alkalomból, hogy az atléta a születésnapját ünnepelte, továbbá utolsó világcsúcsát is (47.02) éppen ezen a napon érte el a németországi Koblenzben annak idején. A bökkenő, egyben a hitetlenkedés oka az, hogy ez utóbbi éppen húsz évvel ezelőtt, 1983-ban történt, a születésnapja pedig már a 48., a játékokon tehát egy híján ötvenévesen állna rajthoz.A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy csodával határos, egyedi sztori lenne, ám az is igaz, hogy első hallásra azért nem könnyű komolyan venni. De hát Mosesnél mit lehet tudni? A verhetetlenség nimbuszával körüllengett élő legendáról van szó, akinek a sorsa, pályafutása egyáltalán nem szegényes páratlan fordulatokban. Érdemes ezekről a jobb megértés végett szólni egy keveset. Az 1955-ben született színes bőrű őstehetség 19 évesen került az atlantai Moorhouse College-ba, a jó hírű műszaki főiskolára, ahol fizikus-matematikus akart lenni. Nem sportösztöndíj révén jutott a patinás felsőfokú tanintézet falai közé, sőt, ami azt illeti, az intézménynek még atlétikai pályája sem volt, s még furcsább, hogy Moses a saját feje szerint futott – edző nélkül. Első versenyén 1976 tavaszán indult 400 gáton, és a montreali olimpia jelentette pályafutásának első nemzetközi versenyét: 47.64-gyel nyert, nyolc métert vert a mezőnyre… A carteri bojkott következtében négy évvel később nem szerepelhetett a moszkvai játékokon, jóllehet remek formába lendült. Július 3-án – három héttel az olimpia előtt – 47.13-mal világcsúcsot futott. Honfitársai, David Lee és James Walker, meg a nyugatnémet rivális, Harald Schmid sem állhatott rajthoz ott hasonló okokból, így az NDK-beli Volker Beck halovány 48.70-nel is nyerhetett. Várt újabb négy esztendőt: 1984-ben Los Angelesben az atlétikai versenyek egyik legimponálóbb győzelmét aratva előzte meg (47.75) az akkor 18 esztendős, ugyancsak amerikai Danny Harrist (48.13) és örökös nagy ellenfelét, Harald Schmidet (48.19).Berlinben, még 1977 augusztusában a német legyőzte, ám Moses két hét múlva Düsseldorfban visszavágott, és ettől kezdve egyszerűen nem tudott veszíteni, beleértve sikersorozatába a már említett második olimpiai aranyát is és az 1983-as, majd az 1987-es világbajnokságát. Huszonkét országban – köztük Magyarországon – állt rajthoz, huszonhét alkalommal futott 48 másodpercen belül, minden idők legjobb eredményeinek listáján az első húsz eredményből tíz az övé. A legyőzhetetlenség diadalmas korszaka csaknem egy teljes évtizedet ölelt fel, egészen pontosan kilenc év, kilenc hónap és kilenc napig tartott, amikor 122 győzelem után 1987-ben Madridban – kései rajtja következményeként – Danny Harris megelőzte. Jellemző, hogy tizenhat éven át ő tartotta a világcsúcsot, amelyet azután csak az 1992-es barcelonai olimpián sikerült megdöntenie a szintén amerikai Kevin Youngnak (46.78). Az immár szemüveges, tarkopasz veterán rajthoz állt még az 1988-as szöuli játékokon is, tizenöt évvel ezelőtt. Egy évvel az egyedülálló veretlenségi sorozat után még dobogóra jutott, bronzéremmel zárta ragyogó pályáját.De hát, ugye, éppen arról van szó, hogy tulajdonképpen nem is zárta le, legfeljebb hosszú időre felfüggesztette versenyzői karrierjét, amelyet most óhajt újrakezdeni. Sőt, itt még egy nem mindennapos kiegészítést is kell tennünk. Edwin Moses – Newport Beachben él egyébként, Los Angeles közelében – időközben is kacérkodott újabb olimpiai részvétellel, a felkészülést az 1992-es játékokra igen komolyan vette. Meglepő ellenben, hogy ezúttal nem a nyári játékokat vette célba, hanem a téli olimpiát: 1990-ben beverekedte magát az Egyesült Államok egyik négyesbob egységébe, végül azonban 1992-ben, a kiküldetést eldöntő válogató előtt bokasérülést szenvedett, lemaradt a szenzációs lehetőségről.Elgondolkodtató: valójában mi sarkallja, ösztönzi Edwin Mosest, hogy ilyen előrehaladott sportolói korban komolyan foglalkozzon az olimpiai részvétellel? Hiányérzete lehet az érdemtelenül és kényszerűen kihagyott moszkvai játékok miatt? Azoknak a példái lebegnek előtte, akik ékes teljesítményekkel, látványos módon hazudtolják meg az öregedést, fittyet hánynak az évekre, mint mondjuk a teniszezők királynője, a 47 esztendős Martina Navratilova? Netán a kilencszeres olimpiai aranyérmes úszó, Mark Spitz esete fűti becsvágyát a bizonyításra, aki – szintén már negyvenen túl – próbált bekerülni, bár sikertelenül, a tengerentúliak olimpiai küldöttségébe 1992-ben? Vagy csupán a feltűnési vágy? Ez utóbbi aligha. Edwin Moses képzett, tanult, komoly ember, hosszú évekig dolgozott az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságában mint a doppingellenőrző bizottság egyik nagy tekintélyű vezetője. Egyetemi tanár, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban 14 éven át a sportolói bizottság tagja volt, s jelenleg az etikai bizottság tagja.Az atlétanagyság szavai nyomán helyükre kerülnek a dolgok: "Elsődleges célom, hogy elérjem az 50.55 másodperces időt, amely lehetővé teszi számomra az indulást az olimpiai válogatón – magyarázta Moses. – Fizikai állapotom kitűnő, a technikám éppen olyan, mint fénykoromban, ma is képes vagyok a tizenhárom lépéses beosztást futni a gátak között, mint régen. Ami pedig Athént illeti: elméletileg ez is megtörténhet, hogy kijutok, de úgy vélem, nincs igazán realitása. Hangsúlyozom, nincs szándékomban a világbajnok Félix Sánchez és társai ellen versenyezni mostanában, azok ellen, akik jószerével a fiaim lehetnének. Készülök, s ha elérem a kvalifikációs szintet – majd meglátjuk… Elhatározásomban nem játszik szerepet anyagi megfontolás sem. Bizonyítékot akarok szolgáltatni magamnak, másrészt ösztönzést adni az embereknek, hogy tűzzenek ki célokat maguk elé. Olyanokat is, amelyek nem egykönnyen érhetők el.”