Vaszi: Kevés a távolugróverseny

– Ma már nem ugyanazt érzem – mondta a döntő másnapján. – Hullámzik a hangulatom, hol jó a kedvem, hol rosszabb. Az egyik pillanatban azt mondom, hogy ilyen problémás év után örülnöm kell, a másikban azon bosszankodom, hogy miért vagyok szerencsétlen. Miért volt bokasérülésem, aztán sarokcsontgyulladásom. Hiába szedtem össze magam lélekben a versenyen, egy világbajnokságon ez nem elég. A rutinommal összehoztam a hatodik helyet, igaz, jobb lett volna előrébb végezni. De hát az ember nem gép.
– Mi volt az oka a sérüléseinek?
– Valószínűleg figyelmetlenség. Tavaly ősszel edzésen ahelyett, hogy szökdelés közben átugrottam volna egy medicinlabdát, ráléptem. Kifordult a bokám, részleges szalagszakadást szenvedtem. Ebből adódott az összes többi problémám. Ehhez jött egy családi tragédia, a nagymamám halála, ami nagyon megviselt. Az is elkedvetlenített, hogy a barátom, a diszkoszvető Varga Roland megsérült. Ezeken az ember megpróbálja túltenni magát, de valahogy mégis az edzés rovására mennek.
– Milyen volt a világbajnokság a tavalyi Európa-bajnoksághoz képest?
– Keményebb. És mindenki roszszul ugrott. Ezalól csak Eunice Barber utolsó kísérlete a kivétel. Azt hiszem, ez egyenes következménye annak, hogy nem rendeztek az idén távolugróversenyeket. Lehet, hogy a pálya és az időjárás is zavaró volt, de emlékszem, hogy Edmontonban is öszszevissza fújt a szél, mégsem izgatott minket. Addigra ugyanis belejöttünk a versenyzésbe. Az idén májustól legfeljebb tíz nagy viadalt rendeztek, ebből öt-hatra tud elmenni valaki. Korábban ennek a duplája, de inkább a triplája volt. Nekem az országos bajnoksággal és az Európa-kupával együtt összesen hat versenyem volt a világbajnokság előtt, és ez nagyon kevés. Úgy látom, a többiek teljesítményére ugyanez nyomta rá a bélyegét.
– Miért nem rendeznek több távolugróversenyt az idén?
– Valószínűleg közrejátszik ebben az, hogy most már minden szám Grand Prix-szám, így az IAAF nem szabályozza, hogy miből mennyi legyen. És mivel Fiona May szülés után csak mostanában tért vissza, Heike Drechsler pedig sérült volt, az olaszok és a németek kihagyták a műsorból a női távolt. Ennek következtében Luzernben egy kis viadalon, ahol végre pályára léphettünk, világbajnoki mezőny jött össze. Attól tartok, hogy jövőre hasonló sors vár ránk. Ez viszont elveszi az ember kedvét. Nehéz úgy végigedzeni az évet, hogy igazán nincs miért. Az olimpia és a világbajnokság persze fontos cél, de ezekre is a versenyek sorozatán át lehet felkészülni. Csak így alakul ki a megfelelő forma.
– Hogyan készült erre az évre?
– Késő ősszel Dél-Afrikába utaztam, a sérült bokámmal ott melegben, füvön tudtam edzeni. Elég jó erőben jöttem haza, és a következő edzőtáborban a lengyelországi Spalában már szögest is húztam. Ekkor azonban kiderült, hogy még mindig nem gyógyult meg teljesen a lábam, újra fájdogált. Távolt nem tudtam ugrani, rúdban viszont képes voltam versenyezni. Mivel próbáltam védeni a sérült lábamat, a másikat jobban terheltem, ezért az fájdult meg. Júniusig nem engedtem, hogy hozzányúljanak, akkor azonban már lépni kellett, hiszen jöttek a versenyek. Kaptam egy injekciót, ennek hatására meggyógyultam. De úgy tűnik, csak átmenetileg, mert újra kezdődnek a panaszaim.
– Milyen versenyei vannak még ebben az évben?
– A Grand Prix-döntő, azután egy moszkvai gála és egy jokohamai viadal. Ezt követően hosszú pihenőm lesz, elmegyek nyaralni, mert szerintem tavaly is azért voltam figyelmetlen és sérültem meg, mert nem pihentem eleget.