Egy nap az FC Hollywoodban

Száztízes szoba, jelzi a tábla, alatta felirat: Telegdi Gergő. Odabent katonás rend, suvickolt cipők a polcon, az ágy mintaszerűen megvetve, az íróasztalon se könyv, se füzet, az éjjeliszekrény mellett papucs lapul, a fürdőszoba makulátlan tiszta, sehol egy vízcsepp. A már-már egyhangú, tán kissé rideg szobának a falakról visszaköszönő Britney Spears (ruhában), Jennifer Lopez (bikiniben) meg a Carmen Electra-méretekkel megáldott szőkeség (teljes leplezetlenséggel) ad otthonos melegséget. Itt próbálok beszélgetni az ifjú labdarúgóval, aki az idén nyáron költözött ebbe a szobába. Ám mielőtt felidéznénk a diskurzust, elmondom: Agárdon vagyunk, a Sándor Károly Labdarúgó Akadémián.
Telegdi Gergővel amúgy korábban Pesten találkoztunk (a Sportkórházban kezeltette csigolyaszalag-húzódását), Agárdra visszatérve pedig sietnünk kell, nemsokára kezdődik a tanóra. Útközben beszélgetünk arról, mégis mire számítsak, hiszen még nem jártam az MTK Hungáriát tulajdonló és a klub immár példaértékűnek nevezhető utánpótlásképzését megalapozó üzletember, Várszegi Gábor által alapított futballakadémián. Egyáltalán: miféle iskola az, vajon a játékosok minek nevezik?
"FC Hollywoodnak” – érkezik a válasz Telegdi Gergőtől.
Nem kérdem, miért. Nemsokára minden kiderül.

Kissé tartottunk attól, hogy a már egy évet itt töltő, nálunk két évvel korosabbak nem fogadnak be bennünket, ám ez a félelmünk alaptalannak bizonyult, mert tényleg barátként kezelnek mindünket. Elvégre ők is tudják, hogy akár csapattársak is lehetünk a jövőben

Elcsépelt kifejezéssel élve: Agárd kőhajításnyira van a fővárostól, úgyhogy még az ebédre is odaérünk. Míg az ifi játékos jóízűen fogyaszt, majd a kémiaanyagot igyekszik befogadni, a kastély ura vagy maradjunk annyiban, a kollégium igazgatója, Salkovics Gábor körbevezet. Tudniillik a futballakadémia egy kastélyban kapott helyet. Már az ősfás park is impozáns látványt nyújt, hát még beljebb merészkedve a szemünk előtt feltűnő labdarúgó-rezidencia. Salkovics kalauzolás közben a legteljesebb természetességgel mondja, hogy erre szauna, arra pezsgőfürdős medence, emitt az étkező, amott előadóterem van.
És még csak az alagsorban járunk.
Egy szinttel feljebb a díszes aula, mindkét szárnyirányban kétágyas szobák, az emeleten az edzői "lakosztályok” meg tv-terem, műholdas rendszerrel, Manchester United- és Chelsea-tv-vel a falakon antik festmények, csillog-villog minden.
Tényleg, mint Hollywoodban...
Közben megtudom, hogy tizenhárom tagú kiszolgálószemélyzet dolgozik a tökéletes kényelemért; hogy jelenleg két korosztály és negyvennégy futballdiák lakik együtt; hogy Hartyáni Gábor szakmai igazgatóval összesen négy állandó tréner tanítja a labdarúgást. No, és őrzi a rendet, a fegyelmet. Ez a legszembeszökőbb, és az – kapaszkodjanak meg –, hogy az egyik ágy mellől Szűcs Lajos és a Ferencváros csapattagjai mosolyognak. Tettetett értetlenkedésemre érkezik a válasz: "Végül is a családban marad…”
Salkovics Gábor elárulja: délutánonként, néhány órás szabadidejükben a játékosok internetezhetnek (mindenkire jut egy számítógép), xbox-nevű tv-játékkal múlathatják az időt, s van az úgynevezett Orth György-terem, pontosabban a különálló épület, ahol biliárd, hifiberendezés és az elengedhetetlen csocsó szolgál unaloműzőnek. De… Aki nem az előírásoknak megfelelően viselkedik, az lemondhat mindezekről.
– Könnyebb betartani a szabályokat, mint kibírni az üres órákat – mondja immár Telegdi Gergő a tanóráról a szobájába visszatérve.
– Volt már büntetve?
– Én nem, de a csapattársaim közül néhányan már megtudták, milyen az. Nem szívesen lennék a helyükben. Tényleg szuper itt, és aki idekerül, megtiszteltetésnek veszi a lehetőséget, de hát mégiscsak elzártan, a családtól, régi ismerősöktől távol élünk, szóval jól jön a kikapcsolódás.
– Mikor költözött Agárdra?
– Júniusban. Eleinte igencsak nehéz volt: korábbi iskolatársaim éppen nyaralni készültek, amikor nekem már költöznöm kellett, ráadásul korábban huzamosabb ideig sehol sem voltam a szüleim nélkül. Noha közel vagyunk Pesthez, honvágy gyötört. De aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre felszabadultabbá váltunk.
– Megérkezésük óta tart az iskola is?
– Mint a szokványos sulikban, itt is szeptember elsején kezdődtek a foglalkozások.
– Akkor a nyáron jóval több szabadidejük volt.
– Ennek az volt a haszna, hogy jutott időnk megismerni a kollégium szabályait, és ekkor barátkoztunk össze az idősebbekkel, meg azokkal, akiknek az állandó kényelmünket köszönhetjük. Mondhatni, elég gyorsan ment.
–Számított efféle fogadtatásra?
– Kissé tartottunk attól, hogy a már egy évet itt töltő, nálunk két évvel korosabbak nem fogadnak be bennünket, ám ez a félelmünk alaptalannak bizonyult, mert tényleg barátként kezelnek mindünket. Elvégre ők is tudják, hogy akár csapattársak is lehetünk a jövőben.

Két nyelvet, angolt és németet, valamint számítástechnikát tanítanak nekünk. Képzett szakemberek keze között ismerjük meg a modern labdarúgás alapjait, edzőink a végletekig aprólékos statisztikát készítenek meccseinkről, elemzik mindegyikünk teljesítményét

–Gondolom, mielőtt ideköltözött, azért megnézte, hogy hova kerül. Mire gondolt, amikor először belépett a főbejáraton?
–Hogy ezzel egy másik ajtó is kinyílik előttem: az itt készülő futballista hatalmas lehetőséghez jut, hogy a felnőttcsapatba játssza magát. Persze leesett mindegyikünknek az álla a látottaktól, és eztán még nagyobb erőbedobással tréningeztünk, mert nagyon be akartunk kerülni az utazó keretbe. Mielőtt anyu elengedett, ő is megnézte a kastélyt, és annak ellenére, hogy eleinte ódzkodott, utána már nyugodt szívvel engedett Agárdra.
–Kíváncsi lennék, minek tulajdonítja, hogy ma itt van a kiváltságosak közt.
– A történet kilencvenhétig nyúlik vissza. Akkoriban a Csepelben futballoztam, és a franciaországi túrára készülő BFC-vel meccseltünk. Jól ment a játék, ezért az ellenfél edzője, Bordán Csaba kikért, tartsak velük. Miután visszajöttünk, Bordán az MTK-hoz igazolt, és hívott engem is. Ám akkor még kicsi voltam, a szüleim nem rajongtak az ötletért, hogy naponta át kell majd utaznom a városon. Maradtam egészen kétezerig. Nem sokkal azután, hogy a mostani együttesemhez jöttem, egy korosztállyal följebb kerültem, ami még inkább doppingolt: ha csapatunk Agárdra költözik, én is költözöm. Így is lett.
–Az agárdi kollégiumban mi a legnagyszerűbb?
– Azt sem tudom, hol kezdjem. Előnyös, hogy miként külföldön már szokásos, itt is helyben tanulunk és edzünk. Tökéletesen fölszerelt a központ, és nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy két nyelvet, angolt és németet, valamint számítástechnikát tanítanak nekünk. Képzett szakemberek keze között ismerjük meg a modern labdarúgás alapjait, edzőink a végletekig aprólékos statisztikát készítenek a meccseinkről, elemzik mindegyikünk teljesítményét. A kollégium lakói rendszeresen részt vesznek külföldi túrákon, ahol nemzetközi viszonylatban is föl lehet mérni: hol tartunk a fejlődésben. Ennek a központnak azonban az az egyik lényege, hogy a Magyarországon kevéssé alkalmazott pozíciós, egyérintős játékot oktatják. És ha tisztességesen dolgozunk és szerencsénk is van, akkor megnyílik annak a lehetősége, hogy külföldre igazoljunk.
– Miként Buzsáky Ákos, aki a Portónál kötött ki.
– Például.
– Szívesen követné?
– Természetesen, bár nem éppen a portugál bajnokság az álmaim netovábbja.
– Hanem?
– Inkább venném az irányt Spanyolország vagy Németország felé.
– Nem éppen hasonló stílusú bajnokságokat nevezett meg.
– Nem, de mindkettőben megtalálni a szépséget. A spanyoloknál a gyors, technikás játék, a németeknél a brusztolós hajtás tetszik.
– Ezek után kíváncsi vagyok: ki a példaképe?
– Két futballista játéka nyűgöz le igazán, ráadásul teljesen különböző a stílusuk: Ronaldót és Beckhamet szeretem nagyon. A brazil a világ legjobb befejező csatárainak egyike, míg a manchesteri középpályás játékában az fogott meg, ahogy passzol, ahogy lát a pályán, ahogy ritmust vált.
– Mindez azért érdekes, mert ha jól értesültem, éppen a bal oldalon szerepel.
– Főként belső középpályást játszom, de valamennyi poszton bevetettek már. Pontosabban csaknem valamennyi poszton, mert kapus még nem voltam.

A Debrecennel mérkőztünk, és az első derbin, amikor jobb oldali bekket játszottam, kettő–nullára kikaptunk. A visszavágón már ékként léptem pályára, és három gólt szereztem, s végül öt–nullára nyertünk

–Nahát! Napjainkban igencsak ritka az efféle sokrétűség.
– Valójában a mostani pozícióm a leginkább kedvemre való, de ha a kényszer rávisz, akkor visszalépek védőnek. Egy ilyen esethez kapcsolódik életem egyik legszebb élménye: az előző bajnokság rájátszásában a Debrecennel mérkőztünk, és az első derbin, amikor jobb oldali bekket játszottam, kettő–nullára kikaptunk. A visszavágón már ékként léptem pályára, és három gólt szereztem, s végül öt–nullára nyertünk.
– Élete első mesterhármasa?
– Sokszor elértem már a háromgólos határt, sőt két ízben hatot vágtam.
– Hatot?! Valami edzőmeccsen, igaz?
– Dehogy, bajnokin. Tanúm is van rá: az édesapám és a nagypapám is rendre kilátogat a meccseimre. Amúgy a Csepelben meg az MTK-ban is sikerült ez a bravúr.
– Nem rossz ajánlólevél a jövőre nézve.
– Nem, de most csak a mával, legfeljebb a holnappal foglalkozom.
–Na, akkor beszéljünk a holnapjáról!
– Hétkor kelünk, negyed nyolckor megreggelizem, nyolctól tanítás, majd másfél óra edzés, aztán egy óra környékén ebéd, utána ismét tanítás és edzés. Majd szabadidő. Egy biztos: unatkozni nem lehet.