Torna vb - Strifler az édesanyját is nyugtatja

– Kezdjük az idei nyárral. No ne a napfényről és a nyaralásról beszélgessünk, hanem inkább arról mit élt át a tornában.
– Ó, azon már túl vagyok – mondja nevetve Strifler Angéla. – Nyáron egyszerűen elegem lett a tornából, nem volt kedvem edzeni, monotonnak tűnt minden, nem volt egy verseny, ami igazán felpörgetett volna, és bevallom, egyáltalán nem is mentek a gyakorlatok. Sőt, azt vettem észre, hogy egy-két elemtől, ami nehezebbnek tűnt, megijedtem. Gerendán például a mai napig nem tudok megcsinálni egy elemet, a Mosztyepanovát, ami gyakorlatilag egy flickk félfordulat és egy átfordulás előre.
– Azt hallottam, nyáron már az is eszébe jutott, hogy befejezi.
– Igen, megfordult a fejemben. Aztán rájöttem, hogy a második családomból szakítanám ki magamat, hiszen szinte az összes barátnőm tornász, valójában jól érzem magam az edzőteremben, és hatéves korom óta erről szól az életem. Az is sokat segített, hogy Tündi néni, no és persze Maráczi Márta szövetségi kapitány leült velem beszélgetni.
– Gondolom, már azért megérte, hogy a maradás mellett döntött, mert most részt vehet a debreceni szerenkénti világbajnokságon.
– Bizony, ezt hatalmas dolognak tartom. Itt voltam a magyar nemzetközi bajnokságon is Debrecenben, ám egy sérülés miatt nem tudtam részt venni a versenyen. Éppen ezért teljesen nyugodt voltam, amikor beléptem a terembe, ám megvallom, beleborzongtam abba a hangulatba, ami a csarnokban uralkodott. Szóval, biztos vagyok benne, hogy örök élményt jelent majd, hogy hazai közönség előtt szerepelhetek.
– Igazából ön nem számít rutintalan versenyzőnek, hiszen ott volt a tavalyi genti világbajnokságon, ahol a legjobb magyar versenyző lett, és az idei patraszi Európa-bajnokságon is. Ezeket a tapasztalatokat tudja majd Debrecenben kamatoztatni?
– Remélem, hogy igen, de azt is be kell látni, hogy nem tartozunk a világ élmezőnyéhez. Egy-egy ilyen viadalon irigykedve nézem, hogy milyen elemekkel rukkolnak elő az orosz, román vagy kínai tornászok, és hiába igyekszünk ezeket mi is megtanulni, ők valójában mindig egy lépéssel előrébb járnak.
– Ez meglehetősen lemondóan hangzott.
– Ez a realitás, éppen ezért nem is álmodom nagyot. Jó lenne, ha a selejtezőből tovább tudnék lépni a legjobb tizenhat közé valamelyik szeren, és rontás nélküli gyakorlatra lennék képes. Nekem már az hatalmas boldogság, hogy egy hazai világbajnokságon szerepelhetek, és például az anyukámék látják, hogy hatezer ember szorít a gyakorlataimért.
– Ôk mennyire izgulnak?
– Nagyon, talán jobban is, mint én. Előfordult már az is, hogy nekem kellett megnyugtatni őket, mert már anynyira lázban égnek a verseny miatt.
– És ön mivel tudja megnyugtatni magát?
– Mivel már egy ideje Debrecenben készülünk, már az biztonságot ad, hogy naponta kétszer a Főnix-csarnokban edzem, úgymond hozzászoktam a környezethez. A lányokkal egyébként mindig kitalálunk valamit, hogy elüssük az időt. Múzeumba járunk, színházban is voltunk, szóval mindig akad valami figyelemelterelőnek.