Dopping és vérfürdő

Azt gondoltam, ezen a héten egyáltalán nem írok a magyar futballról. Nem azért – mint sokan ezzel poénkodni szoktak –, mert ami nincs, arról nem is lehet írni. Csak úgy vélem, nagyon jó lenne, ha már kezdődne a bajnokság, s valóban a játékról szólna a történet. Mert – igen, bármennyire is hihetetlen a cinikusoknak – ez a magyar labdarúgás még így is sokak számára szórakoztató, mi több, az első számú sportélmény. Akár tetszik, akár nem, ha egy kétballábas csatár véletlenül egy egyeneset rúg a labdába, az többeket érdekel, arról többet beszélnek, mint, ha mondjuk, egy diszkoszvetőnk a világranglista élére dobja magát.Pedig úgy hiszem, Fazekas Róbert teljesítménye több, mint figyelemreméltó. A klasszis atléta ugyanis idén még nem kapott ki európai ellenféltől (néhány hét múlva Eb lesz Münchenben!), vasárnap pedig nemcsak áttörte a bűvösnek tartott hetvenméteres határt, hanem új országos csúcsa egyben minden idők negyedik legjobb teljesítménye. Egy olyan számban, ahol az örök világranglista első tíz eredményéből hét született tizenöt évnél régebben!Persze, persze: a dopping. Bár természetesen bizonyítani nem tudom – azok kivételével, akik megbuktak –, de nyilvánvaló: ha másfél-két évtizeddel ezelőtt átlagban nagyobbakat dobáltak, mint ma, annak egyetlen oka lehetett: akkoriban keményen doppingoltak. Pontosabban, hogy naivnak ne tűnjek: akkoriban keményebben doppingoltak. Vagy többen. Vagy másképp. Mert aki csak egy kicsit is figyeli az eredményeket, az azt látja: egyes sportágakban, egyes szakágakban töretlen a fejlődés, másoknál viszont – a költő szavaival szólva –: állni látszék az idő. Mondhatni tehát: a doppingellenes harcban részsikereket már (vagy inkább: még csak) elértek az ajzószerek ellen küzdők, de a háború még messze nincsen megnyerve. Hogy miért rontom el azonnal Fazekas örömét? Miért gyanúsítgatom? Félreértés: nem ezt teszem. Sőt! Éppen ellenkezőleg, azt mondom, aki becsületesen éri el eredményét, annak sem hisz már senki. Ugyanis a ténylegesen doppingolóknak nyilvánvalóan csak töredéke bukik le. Hogyan maradhatott tiszta, hogy – ha már az atlétikánál tartunk – csak három nevet említsek: a "százméteres” gerelyhajító Uwe Hohn, a fiatalon elhunyt sprintercsoda, Florence Griffith-Joyner, vagy a harminchoz közel megtáltosodott Jarmila Kratochvílová? És elhihetik: az, hogy a bűnök büntetlenül maradtak, annak gyakran nem, vagy nemcsak orvosi, hanem sportdiplomáciai okai is voltak, vannak. Sajnos az, hogy valaki átmegy a doppingellenőrzésen, manapság sem bizonyít az égvilágon semmit. Legfeljebb azt: az illető nem doppingolt – ügyetlenül.Szóval: várom már, hogy kezdődjön a futballbajnokság, bízom benne, hogy a magyar sportolók tiszták, és – amiről még nem esett szó – szeretném, ha mihamarabb pont kerülne a botrányos verekedésbe torkollott pólóbajnoki döntő fegyelmi ügyének a végére. (Csak zárójelben: majdnem napra két hónappal a finálé után ma ül össze újra a fegyelmi bizottság, hogy ismét első fokon tárgyalja az ügyet.) Én ugyanis már rémeket látok. Félreolvastam a lapunk által tudósított gyulai vízilabdatorna, a Várfürdő-kupa nevét.Nálam vérfürdő volt…