Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor...
A közvéleményben úgy tudatosult, az ötvenes évek legendás magyar futballválogatottja az Aranycsapat. Még talán a középgeneráció tagjai is fújják az összeállítást, azt azonban kevesen tudják, hogy az együttes mindössze hat alkalommal volt a pályán Aranycsapatként. Négyszer kezdett a híres összeállításban, de a hat mérkőzés egyikén sem játszott végig a legendás tizenegy. Az együttest ebben a felállásban először Sebes Gusztáv küldte pályára, ám a csapat nyomai már Gallowich Tibor szövetségi kapitánynál is fellelhetők – s itt most nem arra utalunk, hogy nála játszott először a nemzeti tizenegyben 1945-ben Puskás Ferenc, elsőként az Aranycsapatból.
Az ötvenes évek magyar válogatottjának erejét legjobban az jelzi, hogy az 1950. június 4-én a lengyelek elleni 5:2-es győzelemmel kezdődően – egy 1952-es moszkvai, utólag hivatalosnak minősített találkozót (2:1 oda) leszámítva – 32 mérkőzésen át, egészen az 1954. július 4-ig, a berni vb-döntőig veretlen maradt. Sebes tulajdonképpen kihasználta a lehetőséget: csak akkor lehet válogatni, ha van miből. A magyar futball olyan gazdag volt, hogy lehetett is. Persze a koncepció megvalósításába ideig-óráig sérülések, eltiltások, fegyelmezetlenségek, na meg személyes ügyek is közbeszóltak.
Hogy miként alakították a magyar válogatott keretét, s kiket rostáltak ki a sérülések, eltiltások, fegyelmezetlenségek, balhék, személyes ellentétek, arról a Nemzeti Sport szombaton megjelenő mellékletében, a Hosszabbításban olvashatnak.