Aki egyszer már kicsit meghalt

Vágólapra másolva!
2003.11.11. 21:24
Címkék
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
Csank János tudja, neki fohászkodnia sem kell azért, hogy ôt válasszák kapitánynak (Fotó: M. Németh Péter)
– Megítélés kérdése, hogy sok-e vagy kevés a kétezer-kilencszáznegyvennyolc szavazat, amit honlapunk olvasóitól kapott, és amellyel egyértelműen önt jelölték legtöbben a szövetségi kapitányi posztra. Szóval ne is a számokkal foglalkozzunk, inkább azt mondja meg, meglepődött a népszerűségén?
– Ôszinte legyek?
– Ha most azt akarja mondani, hogy nem is tudott erről a szavazásról, akkor…
– Tudja, én azt tanultam sok egyéb mellett a pro-licences tanfolyamon, hogy ne foglalkozzam a sajtóval, ne olvassam el a rólam szóló cikkeket, egyszóval minél kevesebb kapcsolatot tartsak a médiával. Hát én ezt igyekszem betartani, úgyhogy elvétve veszek kezembe újságot. Egyébként is: tökéletesen képben vagyok a magyar sajtót illetően, pontosan tudom, melyik újságírótól mit várhatok, és nagyjából előre sejtem, hogy mit írnak bizonyos szituációban.
– Már többször beszélgettünk, és olykor az az érzésem, hogy szándékosan provokál a sajtótémával.
– Szó sincs erről. Csak megpróbálok magam is kritikusan viszonyulni a médiumok igen tisztelt képviselőihez, ugyanúgy, mint ahogyan ők hozzám és a munkámhoz.
– Értem… Ám még mindig nem tudom, hogy mit szól a szavazás végeredményéhez.
– Na jó, ne fussunk felesleges köröket: persze hogy büszke vagyok erre az eredményre, mert nincs olyan futballedző, aki nem csinálna hiúsági kérdést ebből. Azonban az is igaz, hogy számomra ez csak egy játék, hiszen hittel vallom, hogy a szövetségi kapitány személye annál komolyabb kérdés, mint hogy bármikor is szavazás útján dőljön el. Egyébként sincs bennem ilyesfajta versenyszellem, nem török senkinek a helyére, soha nem is próbálkoztam ezzel.

Feltrancsírozták a cikkekkel

– Nekem viszont kötelességem megkérdezni: adott esetben elvállalná-e újból a válogatott irányítását?
– Maradjunk abban, biztosra veszem, hogy nem engem kérnek fel a feladatra.
– Mellébeszél. Elvállalná vagy sem?
– Soha nem álmodoztam arról, hogy egyszer majd szövetségi kapitány leszek. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a szakma csúcsa, de én ennek ellenére is háromszor mondtam nemet, amikor felkértek. Ebből is láthatja, hogy nem vágyom különösebben erre a feladatra. No, de ez megint csak olyan költői felvetés, hiszen szóba sem került, hogy folytassam azt, amit kilencvenhétben abbahagytam.
– Látja, milyen érdekes a sors. Máris megemlíti azt az évet, amikor gyakorlatilag közellenségként távozott a válogatott éléről. Ha akkor szavaztattuk volna meg a szurkolókat, hogy ki legyen a kapitány, az ön neve mellett gyaníthatóan egy akkora nulla szerepelt volna, mint egy ház. Aztán tessék, eltelt csaknem napra pontosan hat év, hiszen november tizenötödikén rúgtak ötöt nekünk a jugoszlávok, újabb fájó pofont adva az Üllői úti hét egy után, és a nép megint csak önt bízná meg a nemzeti csapat vezetésével.
– Ha arra gondol, hogy bármiféle elégtételt érzek emiatt, akkor téved. És még valamit ki kell javítanom, én a jugoszlávok elleni pótselejtezők után sem lettem közellenség. Jól figyeljen arra, amit most mondok: soha, sehol nem kötöttek belém, nem küldtek el az édes jó nénikémbe, senki nem akart orrba vágni, és senki sem javasolta, hogy legyek főállású erdész vagy vadász.
– Elhiszem, ha mondja, viszont a sajtó annál inkább támadta.
– Finoman fogalmazott, az újságírók gyakorlatilag feltrancsíroztak a cikkeikkel.
– Magunk közt szólva, ez volt a minimum az emlékezetes csúfos kudarc miatt, és ezen aztán aligha csodálkozhatott.
– Szó sincs róla, hogy csodálkoztam volna, csak megjegyeztem, hogy nem a szurkolók, hanem a sajtó számára lettem közellenség. Most már nyugodtan beszélhetek arról az időszakról, hiszen túl vagyok rajta, felálltam abból az iszonyú helyzetből. Úgy is fogalmazhatnék, akkor, ezerkilencszázkilencvenhét végén meghaltam egy kicsit. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok lelkizős, szentimentális alkat, ha kell, odacsapok, ám az a tizenkét gól padlóra küldött, annak ellenére, hogy ennek tulajdonképpen így kellett történnie.
– Nem akartam túl sokat beszélni a jugoszláv csapásról, de ha már visszaemlékezünk, akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Azt akarja mondani, hogy ennek így kellett történnie: tizenkét kapott és egy rúgott gól?! Ezt nem mondhatja komolyan!
– A legkomolyabban mondom. Először is, amit az MLSZ elnöksége várt tőlem és csapatomtól, maximálisan végrehajtottuk. A csoportban másodikak lettünk, kiharcolva a pótselejtezős részvétel jogát. Ugye, ebben nincs vita? Ami ezután történt, arra azért mondtam, hogy várható volt, mert a sorsoláskor a lehető legrosszabb ellenfelet kaptuk. Nem szoktam fohászkodni, de akkor azt kértem a sorstól, hogy ha lehet, akkor az angolokat, de ha lehet, akkor leginkább a jugoszlávokat kerüljük el, mert ellenük minimális esélyünk sincs.

A legszerencsésebb vadász

– Nem volt valami fényes hozzáállás…
– Nézze, olyan szerb csapattal szemben kellett pályára lépnünk, amelyik a háború után tökéletesen feltüzelt állapotban, világklasszisokkal felállva küzdött meg velünk. Mondom, sanszunk sem volt, és ezt tudtam, tudtuk előre. Meg aztán akkoriban újították fel a Népstadiont, nem játszhattunk ott, és az Üllői úti arénára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy megfelelő helyszín lett volna egy ilyen fontos meccsre. Emlékezzen vissza, hogy kikből állt az a válogatott. A legtöbb hazai játékos az MTK-ból került ki, akik sehogyan sem érezték magukénak a Fradi-stadiont. A kezdés pedig maga volt a pokol. Urbán Flórián csaknem összeverekedett valakivel, a bemelegítéskor megtalálták és pocskondiázták őt. Aztán villámgyorsan kaptuk a gólokat, a tizedik percben már három nulla volt a jugóknak, s onnantól kezdve nem volt megállás.
– Az ember azt gondolná, hogy egy edző egy ilyen élmény után azt mondja, köszönöm, elég volt. Nem jutott eszébe ilyesmi?
– Sok minden eszembe jutott, de nekem szerencsém volt, mert segítettek abban, hogy magamhoz térjek. A vadászat fontos része az életemnek, és akkoriban szinte naponta hívtak meg olyan helyekre, ahol senkit sem ismertem, ahol még sohasem vadászhattam. Hosszú lenne felsorolni, hová vetett el a sorsom, Orosházától kezdve Jászdózsán át különböző helyekre, és én mindenhol azt éreztem, hogy az emberek tudomásul vették, hogy enynyire tellett. Soha nem felejtem el, a jugoszlávok elleni első meccs után nyilatkozta az egyik politikusunk – szándékosan nem akarom mondani a nevét, de ha olvassa, biztos magára ismer –, hogy ott ült a díszpáholyban, mellette osztrák vendégek, szintén a közéletből, és nagyon-nagyon szégyellte magát a magyar válogatott teljesítménye láttán. Akkor bezzeg nem kért szót ez a poltikus, amikor nem sokkal később az osztrákok kilenc gólt kaptak a spanyoloktól…
– Nagyon messzire mentünk, úgyhogy kanyarodjunk vissza a mához.
– Igaza van, kanyarodjunk vissza, és mindjárt írja is le, hogy bárki lesz a szövetségi kapitány, jelentsék ki a labdarúgó-szövetség vezetői, jelentessék meg az újságok, hogy a magyar csapattól nem szabad elvárni a továbbjutást.

Felzárkózásra ma nincs esély

– Azaz, eleve mondjunk le arról, hogy Magyarország ott lehet a kétezer-hatos világbajnokságon?
– Pontosan. Fogja már fel mindenki, hogy a futball jelenlegi állapotában nálunk nem alkalmas komolyabb célok elérésére. Kiugró eredményt, esetleges továbbjutást elvárni illúzió és önámítás, mert a "zséligába” tartozunk. Még nem vagyunk abban a kalapban a sorsoláskor, ahol az eleve esélyteleneket gyűjtik, de csak egy lépés választ el minket ettől. Amíg nincsenek fedett lelátójú stadionjaink, amíg az állam nem vesz tudomást a sportról, amíg tátott szájjal nézzük még Szlovákiában az Inter stadionjában is, milyen korszerű a létesítmény, addig ne is álmodozzunk győzelmekről. A határokon túl valóságos nagyüzem lett a futball, évek óta pumpálják bele a pénzt, úgy is mondhatnám, hogy előbb befektetnek, aztán learatják a hasznot. Mi óriási hátrányban vagyunk, lassan mindenkivel szemben. Nálunk évek, évtizedek óta nincs semmiféle befektetés a futballba, sem szakmai, sem anyagi, így esélyünk sincs a felzárkózásra. Hogyan is várhatnánk el tizenhat, válogatott mezbe öltözött futballistától és egy kinevezett szövetségi kapitánytól, hogy a realitásokat semmibe véve eljusson kontinenstornára, világversenyre.
– Tehát üljünk le a tévé elé vagy a lelátóra, és várjuk a vereségeket.
– Nem ezt mondtam, bravúrt persze el lehet érni, de az kevés a komoly sikerhez. Értsék már meg, a magyar labdarúgásban minden esetleges, ha jön egy szponzor, akkor hirtelen lesz pénz, ha nem jön, akkor csődbe megy ez a klub, az a kft., teljesen átláthatatlanok a viszonyok, semmi sincs a helyén, nincs eleje, vége, szerkezete, felépítettsége az egésznek. Talán majd akkor, ha belépünk az Európai Unióba, és jönnek üzletemberek külföldről, akik fantáziát látnak a magyar futballban, és pénzt áldoznak rá. De… Attól kezdve is még hosszú éveket kell majd várni, hogy utolérjük a világot. Úgyhogy maradjunk annyiban, a magyar labdarúgás nem is érdemelné meg, hogy eljusson az Eb-re vagy a vb-re, és ezt nem elsősorban a játékosok, az edzők miatt mondom. Megvan az ő felelősségük is, a mi felelősségünk is, de nem ők az egyedüli őrzői a kialakult helyzetnek. Tudom, hogy majd ezért a kijelentésért is támadni fognak, de…
– Úgysem olvassa el…
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik