Senki sem figyelt az üzérekre

Akkor, 1995. április 26-án a magyar válogatott Európa-bajnoki selejtezőn győzte le azzal a bizonyos Halmai-góllal Svédország együttesét. Azóta nem nyertünk tétmeccsen komoly, elismerésre méltó, a világ elitjéhez tartozó ellenféllel szemben. Az más kérdés, hogy akkor, 1995-ben a Mészöly Kálmán vezette nemzeti csapat a svéd siker után két hónappal arcpirító, 2–1-es vereséget szenvedett Rejkjavíkban Izland amatőrjeitől, és jó szokásához híven akkor is kiesett. Még egyszer érdemes hangsúlyozni, azóta több mint nyolc év telt el kiemelkedő és fontosnak minősíthető siker nélkül. Úgy éltük le ezt a nyolc esztendőt, hogy részünk lehetett aprócska örömökben és nagyobbacska pofonokban. A mi kis futballunk kicsi maradt, hiába jöttek a különböző buzdító mondatok, mint például: merjünk nagyok lenni. Az a nagy helyzet, hogy unjuk a szlogeneket, a rendszeresen hallható üres szólamokat, és méginkább unjuk a zöld gyepbe döngölt, lesajnált, magyarázkodó vesztes szerepét. Több mint nyolc év alatt kapitányok, balszélsők és jobbhátvédek cserélték egymást, ám a sikertelenség továbbra is hű társa maradt a nemzeti csapatnak. Győzelmek helyett hallhattuk rendszeresen, hogy "új alapokra kell helyezni mindent…”, valamint azt is, hogy "az utánpótlás a legfontosabb, arra fektessük a fő hangsúlyt…”

Aztán minden maradt a régiben, és tessék, most itt vannak nekünk ezek a feszültséggel teli szombaton a lengyelek, és itt van nekünk a sokadik mérföldkő. Az idő pedig csodás, egyenesen sétára, kirándulásra, futballra ingerlő, mintha csak a Teremtő is azt mondaná: tessék, magyarok, süssön rátok a nap, ne foghassatok semmit a sárra, a külső körülményekre. Mi kell még ahhoz, hogy ilyenkor megteljen a "leszázalékolt” Puskás Ferenc-stadion? De nem, zsúfoltságról, félelmetes hangulatról szó sincs. Félórával a kezdés előtt lekiabálnak bennünket, magyarokat a lengyelek.
Ez a magyar futball igazi kritikája.
Hiába volt a sokadik nagy-nagy fogadkozás, hiába játszották le a hipermodern moziként üzemelő eredményjelző táblán felvételről a játékosok és a kapitány monológjait, akik valamennyien arra kérték a magyar szurkolókat, hogy segítsék a csapatot, segítsék hozzá a hőn áhított győzelemhez. Ám a közönség nagy része elfordult az együttestől, és otthon maradt. A lettek elleni bosszantó vereség, no meg az érthetetlenül drága jegyek (miért nem lehetett erre a találkozóra olcsóbb tiketteket kiadni, megtérült volna busásan minden) megtették a hatásukat. Viszont a vendégszektor, a mintegy 2000, piros-fehérbe öltözött lengyel extázisban drukkolt, a másik oldalról ekkor meg csend volt a válasz a láthatóan foghíjas lelátón…
Emlékszik-e valaki hasonló érdektelenségre sorsdöntő meccsen? Naiv kérdés, persze hogy nem volt ilyen, pedig most aztán nem kellett tartani mű- és igazi fogsorok asztfaltra pofozásától, hiszen tudjuk: lengyel–magyar két jó barát. És szombaton kannából itta a borát. Történt mindez a Stadion söröző előtt. Ekkor még volt idő a kezdésig a barátságos hátba veregetésekre is. Eközben a stadionban a díszpáholyban ott ült Kállai Ferenc színművész, a régmúlt csaták nagy tanúja, s azt mondta halkan, hamiskás mosollyal, hogy nyerünk, mert nyernünk kell, hiszen ezért jött ki. A művész úr volt az optimista kisebbség tagja…
Közben a stadion hangszórói a Mézga család zenéjét harsogták, alaposan meglepve a furcsa zenével a lengyeleket, odakinn pedig, a kapukon kívül, jegyüzérek bukkantak elő valami zavaros ötlettől vezérelve, ám a kutya sem volt kíváncsi rájuk.
A magyar válogatott ekkor már az öltöző rejtekében készült, hogy beváltsa ígéreteit. A csapat különben szombat délelőtt taktikai megbeszéléssel és a Margitszigeten tett egészségügyi sétával múlatta az időt. A játékosoknak akkor még fogalmuk sem lehetett arról, mennyien lesznek a lelátón, és a közönség valóban melléjük áll-e. Azt sem tudhatták például, hogy Békéscsabáról különvonat érkezik majd, benne sok-sok csabai drukkerrel, akik adtak egy (talán utolsó…) esélyt a nemzeti csapatnak. A lengyelek tökéletesen nyugodtnak tűntek, amikor buszuk begördült a meccs és a tett színhelyére. Pedig hiányzott csapatkapitányuk, Tomasz Hajto és gólerős csatáruk, Emmanul Olisadebe. Itt volt viszont helyettük sok-sok lengyel újságíró, akik barátságosan és készségesen válaszolgattak a kérdésekre, és nem titkolták: Pawel Janas szövetségi kapitány bizony kevésbé népszerű, mint volt egykoron Kloss kapitány a népszerű sorozatban. Azt vágják a fejéhez egyfolytában, hogy meglehetős védekező, deffenzív futballt játszat csapatával. De ez legyen az ő bajuk. De vajon mire gondolhatott például a lelátón helyet foglaló Csank János a találkozó előtt? Eszébe jutott-e, hogy neki már sikerült az, amire most annyira vágytunk, történetesen a pótselejtező kiharcolása. Itt tartunk…
Illetve hol is tartunk, erről beszélt mindenki a kezdés előtt, hogy mire lesz képes a magyar válogatott egy korántsem verhetetlen, ám nagy-nagy munkát és 90 perces odafigyelést igénylő ellenféllel szemben egy igazi ki-ki meccsen.
A VIP-páholy megtelt, eljött mindenki, aki csak számít. Edzők, futballisták, sportolók, politikusok, művészek jelezték részvételükkel, hogy nekik fontos a magyar együttes. Itt volt Puskás Ferenc is, akit kihoztak a kórházból, aki azt mondta a meccs előtt, hogy izgul az utódok sikeréért. Tíz perccel a kezdés előtt már egyértelmű volt, hogy korántsem lesz telt ház, ráadásul a lengyelek sokkal hangosabban, elszántabban szurkoltak. Aztán füstbombákat dobáltak a pálya felé, és mi pedig arra gondolhattunk, csak ki ne füstöljenek bennünket a legeslegutolsó pillanatban…