– Az első kilenc fordulóban jegyzett tizenkét Brescia-gólból négy az ön szerzeménye, további négy pedig a brazil Jonathasé. Ennyire kétemberes volna a támadógépezet?
– Nem mondanám, noha a befejezéseknél elsősorban tőlünk várják, hogy ott legyünk, ahol kell. Jól megértjük egymást a brazil sráccal, három hónapja végzünk közös munkát, s már az első pillanatban kialakult a kapcsolatunk a pályán. Nem egyedi eset, az én pályafutásom során is előfordult már hasonló.
– Mennyiben más a szerepkörük?
– Azzal kezdeném, hogy csapatunkat az olasz másodosztályban meglehetősen egyedi, labdatartásra és -járatásra alapuló harcmodor jellemzi, mindketten voltunk már befejező csatárok, amiként előkészítők is. Csak a javunkat szolgálja, ha minél több taktikai feladat elvégzésére találnak alkalmasnak. Korábban az Ascolinál előfordult, hogy jobb oldali középpályást játszottam.
– Ez is része az Olaszországban megszerzett tudásnak?
– Igen, de nem merül ki ennyiben. Bár még csak huszonöt esztendős vagyok, a két évvel korábbi önmagamhoz képest sokkal higgadtabb és bölcsebb labdarúgó lettem, hogy azt ne mondjam, nem megyek már fejjel a falnak, meg aztán erősebbé váltam, jó néhány kiló izmot pakolt rám a szakmai stáb. Összességében remekül érzem magam, még ha a legutóbbi fordulóban el is veszítettük veretlenségünket.
– Szeptemberben Egervári Sándor szövetségi kapitány két segítője, Kenyeres Imre és Csábi József a helyszínen nézte meg játékát…
–…mégsem kaptam meghívót a finnek elleni Eb-selejtezőre készülő keretbe. Ez két-három éve biztos csalódást jelentett volna, most már nem. Volt olyan, hogy miután fél év leforgása alatt több mint tucat gólt szereztem, odajött hozzám a sportigazgató, s megkérdezte, miért nem vagyok válogatott.
– Mire ön?
– Széttártam a karom.
A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN.
