Diósgyőr: várépítés – Deák Zsigmond jegyzete
A sport, azon belül a labdarúgás már csak olyan műfaj, hogy duma ide, duma oda, esetleg a korral haladva posztolgatás pró vagy kontra, egyetlen dolog minősít igazán: az eredmény. Ha pedig egy csapat az őszi idényt a dobogón fejezi be, majd tavasszal összesen három győzelmet aratva lecsúszik a hatodik helyre, miközben oda-vissza kikap a szomszédvártól, ami a szurkolóknak különösen fájó, az nem jó eredmény. Ilyenkor lehet és kell szétosztani a felelősséget, majd meghozni azokat a döntéseket, amelyek értelemszerűen a változtatást, a javulást célozzák. A felelősség szétosztása sehol sem feltétlenül a nyilvánosság előtt zajlik, s ezzel nincs is gond, a változtatásokat meg úgyis észrevesszük, s az esetleges javulást is, ha majd újra pattog a labda. Miskolcon – mert a felvezetésből talán már kiderült, a DVTK-ról van szó – most például sportigazgatót cseréltek, Horváth Csenger ment, Kovács Zoltán (vissza)jött, s utóbbi hétfőn a hivatalos székfoglalóját is megtartotta. Néhány erősebb kitétel a vele készült interjúnkból: „A DVTK-nak az ország első számú vidéki bázisának kell lennie!”; „A keret eddigi összetételéről is van véleményem, inkább nem mondom, hogy mi, nem biztos, hogy elegáns”;„Szeretnék magyar játékosokat hozni, fiatal magyarokat is”.
Ez mind szép, csak aztán látni is kellene. Kovács Kokót bizonyára felesleges bemutatni, újpesti kötődésű, Franciaországot és Görögországot, valamint Kínát is megjárt, hússzoros válogatott csatár, aki pályafutása végeztével sportigazgatóként dolgozott a lila-fehérek mellett, itt, Diósgyőrben, valamint Siófokon és Székesfehérváron is. Legutóbb Újpesten volt elnöki főtanácsadó, de mint most, 51 évesen fogalmazott, „ahhoz a pozícióhoz még túl fiatal vagyok”. Mint ahogy hitem szerint a mindössze 28 esztendős Horváth Csenger is a sportigazgatáshoz, mert lehet valaki bármilyen modern és felkészült, ha az emberismerete és tulajdonságai, hogy is fogalmazzak, nem igazán kiforrottak. Sok minden hallatszott a zuhanyhíradóban, amit most nem írok le, egy szokatlan botránya (leütötték egy miskolci szórakozóhelyen) nyilvánosságra került, s ami a lényeg: az általa igazolt játékosok nemigen váltak be, s összességében a csapat teljesítménye nem mellette szól. Ő „hozta” Valdas Dambrauskas edzőt is, aztán amikor egy kollégám véleménycikkében úgy fogalmazott, szerinte a magyar futballban litván trénert alkalmazni olyan, mint a litván kosárlabdában magyart, akkor megsértődött. Pedig ez egy vélemény (amit aztán a tények egyértelműen igazoltak), nem valótlanság, ahogy a volt sportigazgató állította.
Száz szónak is egy a vége, immár Kovács Zoltán kezében a szakmai gyeplő, ő állapodik meg az új edzővel is (talán éppen a litván szerb elődjével, Vladimir Radenkoviccsal), s ha visszatérése első idényében korábbi miskolci eredményeit másolja – Ligakupát ugyan már nem tud nyerni, de kupadöntőbe juthat és NB I-es ötödik is lehet a DVTK –, az jó antrénak számítana. S ha még a Nyíregyházát is legyőzné a keleti rangadón…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
