Diósgyőr: várépítés – Deák Zsigmond jegyzete

A sport, azon belül a labdarúgás már csak olyan műfaj, hogy duma ide, duma oda, esetleg a korral haladva posztolgatás pró vagy kontra, egyetlen dolog minősít igazán: az eredmény. Ha pedig egy csapat az őszi idényt a dobogón fejezi be, majd tavasszal összesen három győzelmet aratva lecsúszik a hatodik helyre, miközben oda-vissza kikap a szomszédvártól, ami a szurkolóknak különösen fájó, az nem jó eredmény. Ilyenkor lehet és kell szétosztani a felelősséget, majd meghozni azokat a döntéseket, amelyek értelemszerűen a változtatást, a javulást célozzák. A felelősség szétosztása sehol sem feltétlenül a nyilvánosság előtt zajlik, s ezzel nincs is gond, a változtatásokat meg úgyis észrevesszük, s az esetleges javulást is, ha majd újra pattog a labda. Miskolcon – mert a felvezetésből talán már kiderült, a DVTK-ról van szó – most például sportigazgatót cseréltek, Horváth Csenger ment, Kovács Zoltán (vissza)jött, s utóbbi hétfőn a hivatalos székfoglalóját is megtartotta. Néhány erősebb kitétel a vele készült interjúnkból: „A DVTK-nak az ország első számú vidéki bázisának kell lennie!”; „A keret eddigi összetételéről is van véleményem, inkább nem mondom, hogy mi, nem biztos, hogy elegáns”;„Szeretnék magyar játékosokat hozni, fiatal magyarokat is”.

Ez mind szép, csak aztán látni is kellene. Kovács Kokót bizonyára felesleges bemutatni, újpesti kötődésű, Francia- és Görögországot, valamint Kínát is megjárt, hússzoros válogatott csatár, aki pályafutása végeztével sportigazgatóként dolgozott a lilák mellett, itt, Diósgyőrben, valamint Siófokon és Székesfehérváron is. Legutóbb Újpesten volt elnöki főtanácsadó, de mint most, 51 évesen fogalmazott, „ahhoz a pozícióhoz még túl fiatal vagyok”. Mint ahogy hitem szerint a mindössze 28 esztendős Horváth Csenger is a sportigazgatáshoz, mert lehet valaki bármilyen modern és felkészült, ha az emberismerete és tulajdonságai, hogy is fogalmazzak, nem igazán kiforrottak. Sok minden hallatszott a zuhanyhíradóban, amit most nem írok le, egy szokatlan botránya (leütötték egy miskolci szórakozóhelyen) nyilvánosságra került, s ami a lényeg: az általa igazolt játékosok nemigen váltak be, s összességében a csapat teljesítménye nem mellette szól. Ő „hozta” Valdas Dambrauskas edzőt is, aztán amikor egy kollégám véleménycikkében úgy fogalmazott, szerinte a magyar futballban litván trénert alkalmazni olyan, mint a litván kosárlabdában magyart, akkor megsértődött. Pedig ez egy vélemény (amit aztán a tények egyértelműen igazoltak), nem valótlanság, ahogy a volt sportigazgató állította.

Száz szónak is egy a vége, immár Kovács Zoltán kezében a szakmai gyeplő, ő állapodik meg az új edzővel is (talán éppen a litván szerb elődjével, Vladimir Radenkoviccsal), s ha visszatérése első idényében korábbi miskolci eredményeit másolja – Ligakupát ugyan már nem tud nyerni, de kupadöntőbe juthat és NB I-es ötödik is lehet a DVTK –, az jó antrénak számítana. S ha még a Nyíregyházát is legyőzné a keleti rangadón…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!