Thierry Boutsen: A legnagyobb veszély sem tántorított el minket

– Üdvözöljük Magyarországon! Mikor járt nálunk legutóbb?
– Nagyon régen, 1993-ban, amikor még a Jordan színeiben versenyeztem – mondta Thierry Boutsen magyar újságírók kis csoportjának a Hungaro­ringen. – Nekem is megtisztelő újra itt lenni, mert itt arattam utolsó futamgyőzelmemet 1990-ben. Különleges élmény viszontlátni a pályát. Elképesztő mértékben megváltozott a létesítmény. A én időmben nagyon kis pálya volt, amelyet csak a versenyre építettek, de most már a Magyar Nagydíj is egy nagy esemény. Az infrastruktúra szédületes mértékben változott, a verseny pedig hatalmas show-vá nőtte ki magát. Nagyon meglepett ez a fejlődés, talán csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a hosszú spái vonalvezetést lerövidítették.

– Milyen élmény volt 1986-ban először a vasfüggöny mögött versenyezni?
– Egészen különleges. Én 1984-ig Belgiumban éltem, aztán Monacóban, sosem gondoltam rá, hogy egyszer erre a területre utazzak, mert elzártnak tűnt. Amikor kiderült, hogy itt fogunk versenyezni, nagyon meglepett. De lelkes voltam, hogy láthatom az országot, és a vasfüggöny mögé utazhatok. Nagyon kíváncsi voltam, milyen itt az élet, ezért sok időt töltöttem azzal, hogy csak úgy autókáztam. Akkoriban rengeteg Ladát és hasonló típusú autót lehetett látni az utakon, nagyon érdekes volt felfedezni a világ ezen részét, ami teljesen különbözött attól, ahol éltem.

– Melyik a kedvenc magyarországi pillanata?
– Valószínűleg az, amikor felálltam a dobogó tetejére 1990-ben. Akkor tudatosult bennem, hogy igen, megcsináltam, de az egész hétvége nagyon jól sikerült. Az autót remeknek éreztem, és bár technikai fronton nem élveztünk előnyt a többiekhez képest, úgy érzem, a vezetési stílusomnak volt köszönhető a győzelem.

– Hogy viszonyult a veszélyhez? Ön 1990-ben a Williams versenyzője volt, négy évvel később pedig Ayrton Senna egy Williamsszel szenvedett halálos balesetet…
– Az autósport veszélyes, mindig is az volt – a játék része, a versenyző életének része. Vannak, akik meghalnak, és az ember tudja, hogy ez vele is megtörténhet. Viszont ez a sportág annyira különleges, hogy azt mondanám, semmi sem tántoríthatott el minket tőle. Persze mindent megtettünk azért, hogy javuljon a biztonság. A veszély azonban még mindig ott van, tudjuk, hogy bármi megtörténhet. De ha összehasonlítjuk a közúti közlekedéssel, az utakon is háromezer ember hal meg évente csak Franciaországban, és mégis mindenki újra meg újra autóba ül.

– Tudjuk, hogy mély barátságuk miatt mélyen érintette Senna elvesztése. Hogy alakult ki a szoros viszony?
– Egyszer Mexikóból utaztunk Ausztráliába vagy Japánba, és útközben megálltunk Mauritiuson, hogy négy-öt napot lazítsunk, és ő is ugyanabban a hotelben szállt meg, amelyikben én. Ott találkoztunk, és barátság szövődött közöttünk – nagyon őszinte és tiszta barátság. Olyannyira, hogy a második fiam születése előtt Ayrtont kértem meg, hogy legyen a keresztapja, igent mondott, ami nagyon érzelmes pillanat volt nekem. De sajnos két héttel a fiam születése előtt történt a balesete, vagyis erre már sosem kerülhetett sor. Nagyon tiszteltem, egyértelműen ő volt a legjobb pilóta, aki ellen versenyeztem. És amikor sikerült itt legyőznöm 1990-ben a győzelemért, nagyon elérzékenyültem.

– Adrian Newey 1990 derekán érkezett meg a Williamshez, vele együtt ön is rengeteg munkát fektetett az autó tesztelésébe, fejlesztésébe. Mennyire bosszantja, hogy az év végén távoznia kellett a csapattól, amely a következő években egymás után nyerte a világbajnoki címeket?
– Nos igen, nagyon frusztrált voltam, nem is feltétlenül Adrian miatt, hanem mert már korábban is én végeztem a Williams aktív felfüggesztésének fejlesztési munkáját. Hosszú-hosszú napokon át teszteltem és fejlesztettem az autót. Olykor baleseteket is szenvedtem, mert a felfüggesztési rendszer megbolondult néhány gyors kanyarban. De professzionális versenyző voltam, el kellett fogadnom, hogy másik pilótát, Nigel Mansellt akarják az autóban – főleg pénzügyi megfontolásból, amelyre nem lehettem hatással, szóval ez a történet ott lezárult. Élnem kellett tovább az életem, és úgy navigálnom a karrierem, hogy továbbra is az F1-ben vezethessek. Persze nagyon frusztráló volt, de próbáltam úgy felfogni, hogy ebben a közegben így mennek a dolgok, és már azért is nagyon szerencsésnek tartottam magam, hogy egyáltalán eljutottam a csúcskategóriáig. A nulláról indultam, nem volt pénzem, nem voltak családi kapcsolataim, néhány ember segítségével magamnak kellett kitaposnom az utat az F1 felé vezető úton. Boldog vagyok, hogy megadatott tíz év a Formula–1-ben, futamokat nyertem, nem is lehetnék elégedettebb.

Thierry Boutsen az 1990-es Magyar Nagydíjon mindössze 36 ezredmásodperccel győzte le williamses csapattársát, Riccardo Patresét a pole pozícióért folyó harcban, ám ezzel meg is alapozta győzelmét. A kanyargós Hungaroring sajátosságait kihasználva előbb Gerhard Berger, majd Patrese, Alessandro Nannini és Ayrton Senna támadásait is kivédekezte. Így emlékszik vissza a nagy sikerre: „A pole pozíció megszerzése kulcsfontosságú volt a győzelemben, mert a csapatom nem volt olyan jó a kerékcserékben. A kocsi gyors volt az időmérőn, de versenykörülmények között már nem annyira. Ezen a pályán nagyon koptak a gumik, ezért a Goodyear azt javasolta, kerékcserével teljesítsük a versenytávot, de ha így tettem volna, elvesztettem volna legalább tíz másodpercet a boxban, ezzel együtt pedig a győzelmet is. Szóval eldöntöttem, hogy a lehető leglassabban körözök majd, hogy mindenkit magam mögött tartsak és óvjam a gumikat. Tökéletesen sült el a stratégiám, fél másodperccel Senna előtt értem célba.” A belga pilóta szót ejtett arról is, miért volt különösen nehéz dolga az egyedi Hungaroringen: „Akkoriban még teljesen más volt a Formula–1 és az autókat is másként kellett vezetni. Nem volt kormányszervó, kézi váltóval váltottunk – ilyen típusú pályákon majdnem 4500-szor, vagyis tulajdonképpen fél kézzel vezettünk, ráadásul a vonalvezetés is nagyon megerőltető volt. Nem volt számítógépes, szimulátoros segítségünk, így a versenyző visszajelzése sokkal fontosabb volt a beállítások terén, mint manapság. A mérnök dolga volt, hogy a szavaidat megfelelő változtatásokká formálja – akkoriban minden csapat így dolgozott. Ha a versenyző befolyásának fontosságát tekintjük, hetven százalék volt a pilóta és harminc százalék az autó szerepe egy győzelemben. Ma ennek az ellenkezője. Olykor a mérnök mondja meg a pilótának, hogyan vezessen. Nos, korábban mi mondtuk meg a mérnöknek, hogy állítsa be az autót! A világ teljesen megváltozott…”