Urbán Flórián: 33 évesen nőtt be a fejem lágya

– Szokatlan érzés Vasas-pólóban a gyepre sétálnia, vagy kezdi már megszokni?
– Tizennégy klubban futballoztam, számomra az új nem lehet szokatlan, ugyanakkor mindig az adott egyesület érdekeit tartottam szem előtt.

– De nem lila a trikó, amelyet nap nap után magára öltött.
– Ez igaz, és csakugyan sosem tagadtam meg az újpesti kötődésem, a lila-fehérek vezetői azonban nem kerestek, nem hittek bennem, az angyalföldiek igen, én pedig olyan alázattal igyekszem tenni a dolgomat, ahogy mindig is a karrierem során.

– Egyáltalán nem derogál önnek másodedzőként tevékenykedni?
– Ugyan már! Marijan Vlak mellett megtisztelő dolgozni, rengeteget tanulhatok tőle, s miután egy másik minőségben szolgálhatom a futballt és a Vasast, újabb tapasztalatokkal gazdagodom. Mást kell csinálnom, mint eddig, ami elősegíti, hogy jobb edzővé váljak. Egyébként is csapatban dolgozunk, azt akarjuk, hogy a szekér haladjon, ahhoz pedig nem szabad jobbra-balra rázogatni.

– Bár negyvenhárom évesen edzőként semmiről sincs lemaradva, mit gondol, ezzel a játékosmúlttal ott tart, ahol tartania kellene?
– Sosem foglalkoztam a múlttal, csakis az érdekel, hogyan lehetek még jobb. Mi értelme volna azon siránkozni, hogy mi történt, mit kellett volna másképp tenni?

– Azért érdekelne, hogy benőtt-e a feje lágya, vagy marad az a néha meggondolatlan, de folytonosan a szenvedélyessége által vezérelt szívember.
– A fejem lágya harminchárom évesen benőtt, amikor Dunakeszin játszottam, volt vagy ezer forintom, és otthon ülve azon töprengtem, jó irányba tereltem-e az életem. Akkor megváltozott a gondolkodásom, ennek köszönhetően például a ZTE-vel bajnok lettem, de a habitusom ugyanaz, ma sem tudok veszíteni, egyedül a győzelem érdekel. Örülök, hogy a Vasas vezetőinek egy ilyen típusú ember kellett, mint én. Játékosként is a bizalom volt számomra a legfontosabb: ha az edzőm hitt bennem, szárnyaltam.

– Futballistaként azért könnyebb volt a helyzete, nem?
– A játékos kerül döntési helyzetbe, ő rontja el vagy lövi be a helyzetet, az edző ebből a szempontból kiszolgáltatott, de a feladat ugyanolyan szép. Azt próbálom a Vasasban is a labdarúgókba sulykolni, hogy ne harminchárom évesen jöjjenek rá, mit kellett volna másképpen csinálni. Belgiumban volt olyan edzőm, akinél hét közben el lehetett játszani, hogy ez fáj, az fáj, s olyankor a meccsen az egy méter húsz magas ellenfelem is kirúgott a lelátóra, amikor viszont csupa kemény edzésen vettünk részt, a hétvégén három belgával a hátamon is beszaladtam a kapuba. A szemléletet próbálom megváltoztatni. Noha ma már könnyű külföldre szerződni, úgy nem megy, ha valaki leszegett fejjel üldögél az öltözőben, a meccsen eljátszogat, van is kedve hozzá meg nincs is. Ilyen hozzáállással nem lehet. A Vasasban is próbálom feltüzelni a fiúkat. Bozsik Péter mondta mindig Zalaegerszegen, Fortuna istenasszony csak akkor áll mellénk, ha mindennap kifulladásig udvarolunk neki. Mondjuk az öltözőben, szűk körben más szavakkal fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot…

A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT CSÜTÖRTÖKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!