Kovács Anna: Csak kézilabdázni szerettem, mindenféle „sallang” nélkül

NEDELYKOV TAMÁSNEDELYKOV TAMÁS
Vágólapra másolva!
2022.05.22. 11:21
null
Bár Budapest környékén képzelte el a jövőjét, megszerette Debrecent, s pályafutása befejezése után is a városban él (Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
Ha rajta múlik, még évekig magas szinten kézilabdázott volna, térdsérülése azonban arra kényszerítette Kovács Annát, hogy idő előtt búcsút intsen sportágának. A Dunaújvárossal EHF-kupát nyerő debreceni átlövő a pályán az ösztöneire hallgatott, s minél nagyobb volt a teher és a felelősség, annál jobban teljesített. A válogatottban viszont nem tudta megmutatni az igazi arcát, úgy érzi, az olimpiai szereplés jelentette volna karrierje csúcsát. Tudatosan kerülte a médiaszereplést, a visszavonulása kapcsán most mégis őszintén beszélt érzéseiről.

Akkor itt a vége?
– Sajnos igen. Az elmúlt nyáron porcműtétet végeztek a bal térdemben, és akkor derült ki, hogy elég rossz állapotban van. Az utána következő hat-hét hónap maga volt a pokol. Ugyan játékra jelentkeztem, ám ha éppen egy hetet végig is tudtam csinálni, a végére úgy bedagadt, hogy a következő másfél hét ment a kukába. Nagy fájdalmat éreztem, és sokszor annyira bevizesedett a térdem, hogy a zoknimat sem tudtam felhúzni. Be kellett látnom, hogy így nincs értelme. Nem tudtam száz százalékot adni, holott maximalistaként ezt várom el magamtól, és a környezetem is megszokta, hogy egy bizonyos szintet mindig hozok.

NÉVJEGY: KOVÁCS ANNA
Született: 1991. október 24., Békéscsaba
Magassága/testsúlya:  172 cm/73 kg
Sportága:  kézilabda
Posztja:  átlövő
Klubjai:  Békéscsabai ENKSE (2005–2010), Érd (2010–2015), Dunaújvárosi KKA (2015–2018), DVSC (2018–2022)
Nevelőedzője:  Szabó Károly
Edzői:  Bohus Beáta, Mátéfi Eszter, Szabó Edina, Zdravko Zovko, György László, Pal Oldrup Jensen, Köstner Vilmos, Kudor Kitti, Szilágyi Zoltán
Első válogatottsága:  2011. október 19., Szombathely (Azerbajdzsán, 41–19, Eb-selejtező)
Utolsó válogatottsága:  2019. december 6., Jacusiro (Románia, 27–28, vb)
Válogatottsága/góljai:  50/147
Legjobb eredményei: vb-14. (2019), vb-15. (2017), Eb-7. (2018), Eb-12. (2016), junior-vb-5. (2010), EHF-kupa-győztes (2016), 4x magyar bajnoki bronzérmes (2013, 2014, 2015, 2022), Magyar Kupa-ezüstérmes (2021), 3x az NB I-es idény második legjobb góllövője (2016, 2017, 2021)

Mikor tudatosult önben, hogy így képtelenség tovább folytatni?
– Decemberben még próbálkoztunk egy injekcióval, de az sem hozta el a remélt javulást. Már négy hossz futás után elkezdett szúrni a térdem, hiába álltam meg egyből, másnap reggelre hatalmasra dagadt. Ezt minden héten eljátszottuk, mert azért az edzéseken küzdöttem, abban reménykedve, hogy egyszer jó lesz. Szívem szerint folytatnám, és vállalnék mindenféle procedúrát, de gondolnom kell a jövőmre is. Jelenleg nem tudok leguggolni egyik térdemmel sem, márpedig szeretnék egyszer családot, és szaladgálni a gyerekemmel. Mivel lutri, nem szenvedem-e végig a következő idényt is, februárban meghoztam a döntést. A klubbal sem lett volna korrekt, ha eltitkolom az állapotom, és tovább halogatom. Az utóbbi hónapokban sikerült úgy belőnünk a terhelést az edzőmmel, Szilágyi Zoltánnal, hogy már nincs olyan napom, amikor egyáltalán nem tudok lábra állni...

A tavasszal valóban volt több jól sikerült mérkőzése, a szurkolók biztos feltették magukban a kérdést, ha még így megy önnek a játék, miért kell mégis abbahagynia?
– Az igazat megvallva, az előző években is küszködtem a térdemmel, de nem foglalkoztam az apró jelekkel, hanem mentem tovább, mert pályán akartam lenni. Tavaly nyáron egy szerencsétlen ütközés után döntöttünk a műtét mellett. Bizakodó voltam, és arra gondoltam, eddig is mindig felépültem, és ha olyan lesz a lábam, mint az elmúlt idényekben, akkor egy szavam sem lehet rá. Ehhez képest most minden reggel, a felkelés után érdeklődéssel várom, hogy mennyire tudom aznap használni... Szerettem volna még magas szinten játszani, és nem harmincévesen befejezni. Nehéz elfogadnom, mert nem én akartam így, hanem a szervezetem kényszerít rá, azonban a kézilabdázáson túl is van élet.

(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)

NEM SZÉLSŐKÉNT, ÁTLÖVŐKÉNT ÉREZTE ELEMÉBEN MAGÁT

Ugorjunk most vissza az időben és térben a szülővárosába, Békéscsabára. Egyenes út vezetett a kézilabdázáshoz?
– A családomban nem volt előttem kézilabdázó, a szüleimnek csak az volt a fontos, hogy mozogjak. Tízévesen fogtam először labdát a kezembe, egyébként az általános iskolánkban a labdarúgás volt az első számú opció. Én is fociztam, de mellette kipróbáltam a kézit, amelyben természetesen leginkább a góllövés fogott meg. Úgy tűnt, van tehetségem a játékhoz, fel is figyelt rám az Előre. A klubnál négy éven keresztül elsősorban szélsőként számítottak rám, csak akkor kerültem beljebb, ha a társamnak nagyon nem ment. Mondanom sem kell, én egyértelműen az átlövőposztot favorizáltam.

Miért?
– Szerintem nem voltam annyira technikás, ráadásul a szélsőé kiszolgáltatott pozíció, én meg nagyon nem szeretem az ilyen helyzetet – az életben sem. Ezenkívül elég kreatívnak tartottam magam ahhoz, hogy beljebb is elboldoguljak. Az viszont igaz, hogy a szélsőként elsajátított lövésfajtákat később átlövőként is tudtam hasznosítani. Gyakran megkaptam, hogy nem vagyok elég magas, való igaz, tényleg nem én voltam, aki tíz méterről lövöldözte a gólokat. Az elmúlt években aztán – valószínűleg a térdem miatt is – sokat foglalkoztam az átlövéseim tökéletesítésével, hogy ne csak cselezéssel tudjak helyzetbe kerülni. Imádtam gólpasszt is adni, nekem legalább akkora örömöt szerzett, ha felismertem egy helyzetet, és kiszolgáltam a társamat, mint amikor magam találtam be.

Mi motiválta az érdi váltásnál?
– Akkor jutott fel a csapat az első osztályba, és egyértelműen jobbátlövőnek vittek oda, míg Békéscsabán inkább második számú jobbszélsőnek számítottam. Szabó Edina is 2010-ben érkezett, vele indult meg az építkezés, amely aztán a sorozatos harmadik helyezésekben csúcsosodott ki. Máig a fülemben csengenek a szavai, amikor arról beszélt nekem, hogy nem távolról kell bombáznom, hanem rendre meg kell találnom a kedvező helyzetet. Jó érzés volt több juniorválogatottal együtt részese lenni a felívelő időszaknak.

EHF-kupa-győztes a Dunaújvárossal: a Metzingen elleni döntő veszprémi visszavágóján (Fotó: Nemzeti Sport)
EHF-kupa-győztes a Dunaújvárossal: a Metzingen elleni döntő veszprémi visszavágóján (Fotó: Nemzeti Sport)

A Dunaújvároshoz is a legjobbkor érkezett.
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig jó döntéseket hoztam. Öt érdi évet követően úgy éreztem, hogy változásra van szükségem. A légióskodás nem vonzott, itthon is rám találtak a lehetőségek. Az első újvárosi idényem végén nyertük meg az EHF-kupát, amely egyértelműen az egyik csúcspontot jelentette a karrieremben. Azért is volt nagy siker, mert külföldi játékosok nélkül értük el. A Metzingen elleni döntő veszprémi visszavágóján nem ment igazán, de előtte a menetelésből kivettem a részem.

Marad a csajokkal, a lelátóról szurkol
Marad a csajokkal, a lelátóról szurkol

Két évvel később viszont furcsa körülmények között távozott. Már ismert volt, hogy Debrecenbe igazol, az újvárosiak pedig még az idény vége előtt szerződést bontottak önnel. Mi történt?
– Bár tudnám, mi volt a probléma. Az előző nyáron műtöttek meg, emiatt nem tudtam a csapattal elkezdeni a felkészülést, és a rehabilitáció sem úgy haladt, ahogyan azt vártuk. Akkor valami félrement köztem és az edző között. Szerencsére az eset nem okozott törést, nincs is már bennem rossz érzés, ha eszembe jut.

Nehezebben kezelhető játékosnak számított?
– Sokan mondták, hogy nem vagyok könnyű eset. Ez annyiban igaz, hogy általában mindenről megvolt a véleményem, és bármit éreztem, egyből rá volt írva az arcomra. Mindig is azt szerettem, ha felnőtt emberként állnak hozzánk, akikkel mindent meg lehet beszélni, és nem gyerekként kezelnek bennünket. Erős karakter és személyiség vagyok, határozott véleménnyel, nem biztos, hogy az edzők szeretik az ilyen játékost. Ezzel együtt mindig megcsináltam, amit kértek tőlem. Az egyenességgel tudtak rám a legjobban hatni. A teljesítményem szempontjából fontos volt, hogy érezzem a bizalmat az edzőmtől. Nem kedveltem, ha állandó nyomás alatt tartottak, de ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan simogatni kellett a lelkemet.

Közel állt bármikor is ahhoz, hogy a Ferencvárosban játsszon?
– Még az újvárosi időszakom alatt került szóba a nevem, de sohasem ültünk le tárgyalni az átigazolásról.

Az alkarján szereplő tetoválás emlékezteti, hogy minden okkal történik (Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
Az alkarján szereplő tetoválás emlékezteti, hogy minden okkal történik (Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)

AZ ÖSZTÖNEIRE HALLGATOTT, ÉLVEZTE, HOGY ÖVÉ A FELELŐSSÉG

Volt kedvenc lövéstípusa?
– Az egyik az alsó, test melletti lövés, ahonnan bárhova fel lehet húzni a labdát. Ilyenkor nem a kezem felé növeltem a szöget, hanem éppen fordítva. Próbáltam a védőt arra kényszeríteni, hogy a testemmel legyen egy vonalban, és azonos lábról, „sunyi módon” eresztettem meg. Aztán sokan mondták, hogy a kanyarintott lövés – amit szerintem szélsőkoromból hoztam – tipikusan rám jellemző. Ilyenkor fent megmutattam, kicsit kivártam a levegőben, és a sáncoló kezek mellett, inkább már csípő magasságából engedtem el a labdát. Az elhajlásos lövés sohasem ment, pedig mindig meg akartam tanulni. Az utolsó idényben aztán vagy három ilyen gólt is lőttem, magam sem tudom, hogyan csináltam.

És miként állt oda a hétmétereshez?
– Szerettem a láb közé eltenni a labdát, de természetesen fel kellett készülni az adott kapusból. Vannak, akik nagy terpeszben kezdenek, míg mások szűkebben, de utána mindig kimozdulnak. A másik gyakori választásom, amit a kapusok nem szeretnek, az a fej fölé lövés volt. Ilyenkor nem erőből oldottam meg, hanem inkább trükkösen. Leejtettem a könyökömet és csuklóval ráhúztam, közben megpróbáltam elhitetni, hogy lefele lövök. Ezt a megoldást ziccerben vagy szélről is lehet használni.

(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)

Mennyire voltak ösztönösek ezek a megoldások? Vagy éppen mennyi munka volt bennük?
– Egyrészt ha megtetszett egy lövés, láthattam akár a férfimezőnyben, addig próbálkoztam, amíg sikerült, közben sokszor a saját képemre formálva a mozdulatsort. Másrészt mindig is ösztönös játékosnak tartottam magam, nekem az egyéni képzés során gyakran problémám adódott, amikor bábuk „ellen” kellett gyakorolni. Nem hitték el, hogy nem tudom megcsinálni, amit meccsen, pedig éles helyzetben minden olyan magától értetődően jött. Előfordult, hogy a talajról lövés sehogyan sem sikerült a tréning során, csak a mérkőzésen, olyan viszont nem történt, hogy valamit csak azért nem próbáltam meg élesben, mert előtte nem ment.

Jól érzékeltem, hogy sohasem volt az az izgulós típus?
– Valóban nem – legalábbis ami a klubmeccseket illeti. Ehhez az is kellett, hogy sokat gyakoroltam a különböző döntési szituációkat. Szükségem is volt rá, mert az emberelőnyös támadásoknál sokszor nekem kellett meghozni a döntést. Imádtam ezeket a helyzeteket, minél nagyobb volt rajtam a teher és a felelősség, annál jobban tudtam teljesíteni. Tudtam, mit miért csinálunk, kire kell kijönnie a figurának, ha éppen nekem kellett befejeznem, azon belül már megesett, hogy improvizáltam. Mindig motivált, ha éreztem az edzőm bizalmát. Persze megesett, hogy rossz döntést hoztam, de szerencsére jóval több sikerélményben volt részem.

Ezek szerint mindig a helyén volt az önbizalma?
– Nekem is voltak rosszabb időszakaim, amikor görcsösen kerestem a korábbi formámat és a jó döntéseket. Amint elengedtem ezeket a gondolatokat, és elfogadtam, hogy nem lehet folyamatosan a topon lenni, át is szakadt a gát. Ezzel együtt sohasem tekintettem magamra kiemelkedő játékosként, csak csináltam a legjobb tudásom szerint, és arra figyeltem, hogy mindig hozzak egy bizonyos szintet.

Tudatos választás volt, hogy nemigen kereste a nyilvánosságot?
– Tisztában voltam vele, hogy az élsporttal együtt jár a médiaszereplés, mégis mindig elsősorban kézilabdázóként határoztam meg magam, távol állt tőlem, amikor az interjúk során a legkülönbözőbb témákban kérdezték a véleményemet. Én csak játszani szerettem, az ezzel járó mindenféle „sallang” nélkül.


Négy nagy tornán játszott a válogatottban Kim Rasmussen kapitánysága idején (Fotó: Szabó Miklós)
Négy nagy tornán játszott a válogatottban Kim Rasmussen kapitánysága idején (Fotó: Szabó Miklós)

AZ OLIMPIAI SZEREPLÉS JELENTETTE VOLNA A CSÚCSOT

A válogatottba miért nem tudta átmenteni a klubjaiban látott magabiztos játékát?
– Az első időszakban valóban jobban izgultam a kelleténél. Az volt az érzésem, hogy ez mégiscsak a válogatott, itt nem hibázhatok, mindent jól kell csinálnom. Mivel nem szerepeltem a Bajnokok Ligájában, nem volt meg a nemzetközi topmeccsek rutinja sem, az EHF-kupát nem lehet velük összevetni. A klubjaimban mindig kulcsember voltam, míg a válogatottban nem elsősorban tőlem várták a kiugró játékot. Négy nagy tornán szerepeltem – mind Kim Rasmussen időszakában –, s a két Európa-bajnokságon tudtam nagyjából a tudásomnak megfelelően játszani. De akkor sem azt a Kovács Annát láthatták a szurkolók, mint a klubmeccseken.

Talált rá magyarázatot?
– Sokat gondolkoztam rajta. Jóval kötöttebb rendszerben kellett játszanom, mint amihez hozzászoktam, és nem éreztem magam benne komfortosan. Így az erősségeimet sem tudtam a válogatott javára fordítani, mert nem adódtak olyan játékhelyzetek. Ezáltal egyre jobban elszürkültem, és egyre görcsösebbé váltam. Igaz, hogy a heteseket értékesítettem és gólpasszokat adtam, de az sem a valódi arcomat mutatta. Azt sohasem tudtam megmutatni a válogatottban, emiatt maradt bennem hiányérzet.

A dán kapitány utáni években viszont már nem kapott meghívót, így ötven válogatottsággal fejezte be. Nem élte meg csalódásként, hogy lemaradt az utóbbi világversenyekről?
– Mindig úgy voltam vele, ha az aktuális kapitány számol velem, akkor megyek, de nem dőltem a kardomba akkor sem, ha nem hívtak. Jó lett volna persze olimpián szerepelni, az jelentette volna a csúcsot. Nem lesz viszont emiatt rossz érzés bennem, mert a saját részemet elvégeztem, a keret összeállítására nem volt befolyásom.

(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
Párja, Balázs is Debrecenhez köti
Párja, Balázs is Debrecenhez köti

Számított rá, hogy új otthonra lel Debrecenben?
– Nem gondoltam volna, mégis hamar így lett, nagyon megszerettem a várost. Itt minden megvan, amire szükségem lehet, közben rendkívül élhető a környezet. Korábban úgy terveztem, valahol Budapest környékén fogok letelepedni, ehhez képest úgy áll a helyzet, hogy itt ragadok. Balázs, a párom debreceni, itt ismerkedtem meg vele, ez még egy indok a maradás mellett. Az egyik legjobb döntésemnek tartom, hogy a DVSC-t választottam, a lányok nagyon a szívemhez nőttek. Köstner Vilmosnál rendesen megedződtem, magam is megleptem vele, hogy a közepes és hosszú távokon milyen jól ment a futás. A tavalyi debreceni idényem volt az egyik legjobb, talán akkor nyújtottam a legérettebb, legtudatosabb játékot. A Magyar Kupa-ezüstérem pedig nekünk nagy sikert jelentett.

Eldöntötte már, mivel foglalkozna szívesen, ha a nyártól nem kell edzésre járnia?
– Több lehetőség is van a fejemben, de későbbre hagyom a választást, először pihenni szeretnék. Arra is hagynom kell időt, hogy „meggyászoljam” a pályafutásom végét, hiszen egyik pillanatról a másikra kiszakadok egy életritmusból, amely majdnem húsz éven keresztül meghatározta a napjaimat. Tartani fogom a kapcsolatot a lányokkal és kijárok a meccsekre, de már nem lesz ugyanaz, mint amikor együtt hülyéskedtünk az öltözőben. Annyit elárulhatok, sokan egy életre megjegyezhettek maguknak, mindig tudtam olyat mondani, amivel oldottam a hangulatot. Nem vagyok elveszett ember, ezért nem félek attól, hogy mi lesz velem a kézilabdázás után, meg fogom találni az utamat.

Az alkarját szöveges tetoválás díszíti. Elárulja a jelentését?
– Latinul van, magyarul annyit tesz, hogy minden okkal történik. Ezért sem vagyok elkeseredve a befejezés miatt, inkább izgatottan várom, mit tartogat nekem az élet!

(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
(Fotó: Molnár Péter/Hajdú-Bihari Napló)
A Győr elleni idényzáró bajnoki után búcsúztatták Debrecenben (Fotó: Szabó Miklós)
A Győr elleni idényzáró bajnoki után búcsúztatták Debrecenben (Fotó: Szabó Miklós)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 21-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik