BÁLINT MÁTYÁS
BÁLINT MÁTYÁS
2021.03.26 00:04

Alázattal Tokióba – Bálint Mátyás publicisztikája

 

Az elmúlt tíz évben sokat gondoltam Zácsik Szandrára. Mármint nem általánosságban, hanem egy konkrét pillanatra: amikor Zácsik Szandra még nem volt sem Szöllősi-Zácsik, sem Hanna és Borisz anyukája, ellenben a világ nagyjából legígéretesebb fiatal átlövője, alig túl a 21. születésnapján. És vigasztalhatatlan volt.

Győrben jártunk, 2011 nyarán, és egy órája ért véget a Németország elleni selejtező, amelyen eldőlt, hogy válogatottunk nem jut ki a brazíliai vébére, így a londoni olimpiára sem, ami az akkoriban már tizenöt éve győzelmekre, érmekre, sikerekre kondicionált magyar női kézilabdázásban felfoghatatlan tragédiának számított. Már azt is nehezen vette be a közgyomor, hogy néhány hónappal korábban a csapat, ha végül mindössze utolsó meccsének utolsó negyedórás rövidzárlata következtében is, de lemaradt az elődöntőről a norvég–dán rendezésű Európa-bajnokságon (ehhez képest az utóbbi néhány évben két kezünket összetettük volna egy ilyen „kudarcért”, ugyebár), majd a már minden szakmai és erkölcsi eresztékében rogyadozó válogatott még némi szövetségi és öltözői kavarásnak is áldozatául esett, hogy aztán végképp a porba omoljon.

Úgyhogy egy órával a vb-selejtező vége után Zácsik Szandra vigasztalhatatlanul botladozott a képletesen vett romok között a Magvassy-csarnokban, valami értelmet, fogódzót, vigaszt keresve a letaglózó történések után. „Szani, neked még rengeteg időd van, itt leszel még nagyon sokáig” – próbáltam mondani neki, mikor szembejött a lépcsőn.

Úgy villantotta rám a szemét, mintha épp elgázoltam volna a macskáját a fűnyíróval.

„És? Akkor is most buktam el egy olimpiát...” Majd a hitetlenkedés, a harag, az értetlenség és a kétségbeesés keverékével az arcán faképnél hagyott.

Na, ez a pillanat, ez az arckifejezés sokszor kísértett azóta is, amikor valami épp megint nem sikerült a magyar női kézilabdázásban, ami, ismerjük be, elég gyakran előfordult: a súlyos kudarc, a pótolhatatlan szakmai veszteség minden fájdalma egy fiatal lány arcán. És minden néma öltözőfolyosón való álldogálás, minden elkeseredett buszozás, minden csendes reptéri téblábolás közben arra gondoltam, mégiscsak kellene valaminek történnie, hogy ez ne ismétlődjön meg újra és újra.

A magyar női kézilabdázásban tíz évig testületileg nem sok minden történt ebben az összevetésben. A szakágat (félre)vitte a tehetetlenségi erő, a régmúlt beidegződései, a szőnyeg alá söpört tisztességtelenségek, a készséggel magára húzott kalandorok és ügyeskedők, a kockázat- és konfliktuskerülés, a rövidlátás és a riadalom, ha valaki mégis a távoli horizontok felé tekintett. Zárt ajtók mögötti testületi üléseken, világversenyek kudarcainak éjszakáján a szállodafolyosó padlóján ülve folytatott elkeseredett beszélgetéseken, interjúk interjún kívüli részeiben elhangzott olykor, hogy 1. van baj, 2. mi a baj, 3. mit lehetne tenni és 4. azt miért nem lehet mégsem megtenni, de aztán valahogy mindig akadt valami kis felcsillanó reménysugár, egy apró sikermorzsa, amelyet felcsipegetve mehetett minden tovább a régiben, legfeljebb leheletnyi változtatásokkal. És szurkolt mindenki tovább, hogy vagy egyszer csak mégis irányba fordul a Magyarország lajstromjelű teherhajó a női kézilabdázás Szuezi-csatornáján, vagy valahogy összejön az elhivatott, elszánt, elkötelezett, a sportág iránt mindenen túlmutató felelősséget és alázatot érző emberek olyan kritikus tömege a pályán és a pályán kívül, akiknek a munkája minden gátló tényező ellenére meghozza a sikert.

Végül is ez utóbbi jött be. És ha van kulcsa vagy közvetlen oka a múlt héten sikerrel megvívott olimpiai selejtezőnek és a tokiói kijutásnak, akkor ez az.

Kezdve a két szövetségi kapitánnyal. Miután Kim Rasmussen (nem elvitatva korábbi érdemeit) csaknem négyéves magyarországi pályafutásának legfontosabb percében, az olimpiai selejtezős szereplésért vívott meccs kulcspillanatában előbb kiállíttatta, majd el is tiltatta magát, ráadásul végig abban a ki is mondott meggyőződésben, hogy egy dán edző balhéja egy magyar–románon személyes ügy, amely csak róla szól, Danyi és Elek Gábort eleve tüzet oltani rántották elő, szinte jobb híján. Már egy efféle felkérésnek is más az akusztikája, mint annak, hogy „a világ összes edzője közül önt találtuk a legalkalmasabbnak a magyar válogatott vezetésére; ne habozzon megnevezni alkalmazásának feltételeit”, de a két tréner szó (és fizetési igény) nélkül vállalta a szolgálatot, miközben a magyar kézilabda látott már olyan szövetségi kapitányt is, akinek a szerződésében még az is ki volt kötve, hogy a céges autó milyen beszerelt extrákkal álljon rendelkezésre. Pedig Magyarország két legnagyobb (és az irrealitásig menően hatalmas várakozásokkal övezett, akár a Fradi körülményeihez képest indokolatlan BL final fourba jutását, akár az ETO-tól az obligát és gyakorlatilag teljesített örökös veretlenségen felül mindenkor követelt hagymázas álomkézilabdát vesszük) klubját irányítva, plusz kisgyermekes/-unokás apukaként/nagyapaként már így is teljes embert kívánó elfoglaltságuk volt, de úgy érezték, tartoznak annyival a sportágnak, hogy segítenek a legnagyobb bajban, holott aligha így, egyből késsel a torkán akart bármelyikük is szövetségi kapitány lenni – és akkor még le se fokozták egyiküket. Vagy vegyük Görbicz Anitát: ha soha többet nem fogna gömbölyű tárgyat a kezébe, és nemhogy kézilabda-, de vásárcsarnok közelébe se menne többé, akkor is szobrot kellene állítani még a szobrásznak is, aki az ő szobrát faragta, cserébe eddigi szolgálataiért – mégis beállt harmadedzőnek. Pedig alighanem lett volna jobb, de legalábbis egyszerűbb dolga, és egy szót sem szólhatott volna senki, ha elhárítja a szíves felkérést. De jött, melózott, segített.

Márpedig a tisztikar stílusa, viselkedése, hozzáállása alakítja ki a hadsereg hozzáállását: amint sikerült tudatosítani a múlt heti olimpiai selejtezőtorna súlyát, és sikerült tétet és felelősséget rendelni a feladathoz, a stáb alázata, elkötelezettsége, hite és ügyszeretete átragadt a játékosokra is.

Ott van mindjárt Szöllősi-Zácsik Szandra, aki utóbb maga is kimondta, hogy társaival talán most értek meg az olimpiai szereplésre. Amikor a szerbek elleni kulcsmeccsen nem sikerült az első lövése, ismét beugrott róla egy régi emlékkép: az, ahogyan a 2013-as világbajnokság negyeddöntőjében nem sikerült az első lövése, és onnantól minden mozdulata arról árulkodott, tulajdonképpen a világ bármely pontján szívesebben lenne, mint akkor ott, a belgrádi csarnokban. Ehhez képest a hét és negyedévvel későbbi Zácsik már a rossz lövés után következő támadásból gólt szerzett, majd egy parádésan játszó társaságból is kiemelkedett hatvan percen át. De említhetjük Tomori Zsuzsannát, akiről szintén nem karrierje minden pillanatában a sportág iránti alázat jutott elsőként az ember eszébe, és nehéz volna azzal vádolni, hogy mindig túl könnyen emelkedett felül személyes sérelmein, de most mintaszerűen tette a dolgát; vagy Helembai Fannyt, aki az évekig tartó Nagy Beállóskeresés közben sem tudott kerettag lenni, de csak küzdött tovább, amíg el nem jött az ő ideje; esetleg Kovacsics Anikót, aki három hónappal korábban általános hitehagyottsággal dobálta tovább a labdát az Európa-bajnokságon, most viszont kicsattant az önbizalomtól. Vagy megnevezhetnénk bárki mást a csapatból és tágabb környezetéből – szinte technikai kérdés, hogyan kézilabdázott a válogatott a selejtezőtornán ahhoz képest, hogy milyen hozzáállással, mentalitással, alázattal és hittel tette a dolgát     , és ettől nemcsak egyenesbe fordult az elakadt teherhajó, de azzal a lendülettel Tokióig is sikerült úsznia.

De ettől az elmúlt tíz év még megtörtént. Illyés Gyulának ellentmondva jelen esetben „csökkenti, ki elfödi a bajt”: a magyar női kézilabdázás időt és életet nyert ezzel a sikerrel. Ha valamikor, most fel lehetne tárni és szembe lehetne nézni a szakágat feszítő, a korábbi küszködést okozó problémákkal – a válogatott nemcsak a tokiói szereplést, ennek a szembenézésnek a lehetőségét is kiharcolta. És ennek a szembenézésnek a megtételéhez sem kis elhivatottság és alázat szükségeltetik majd.

2021.04.16 15:55:35

Kézilabda RUSZNÁK GYÖRGY

Ezzel lényegében kijutott a világbajnokságra a magyar női kézilabda-válogatott.

2021.04.15 21:10:14

Kézilabda MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Az utolsó tíz percre, borítékolhatóan minimum tízgólos előnynél Ambros Martín vezetőedző nyugodtan beküldheti a pályára. És akkor jöhet tíz perc folyamatos vastaps, standing ovation, neki szóló ének, aztán pedig a lefújás után mindenkinek rengeteg könny és szép emlék.

2021.04.13 11:50:00

Kézilabda BÁLINT MÁTYÁS

A 66 éves mesteredző úgy véli, a siker a legjobb orvosság konfliktus ellen.

2021.04.12 14:23:52

Kézilabda NAGY PÉTER, VINCZE SZABOLCS, HATÁR DÁVID (percről percre)

A rekordgyőztes bakonyi együttes 28. alkalommal nyerte meg a Magyar Kupát.

2021.04.12 11:17:47

Kézilabda BOBORY BALÁZS

A Dunaszerdahely női kézilabdacsapata a nemzetközi porondon is képviselheti a felvidéki várost.