NS-sorrend: így láttuk mi és így olvasóink Eb-bronzérmes női kézilabda-válogatottunkat

Golivin. Egy aprócska település Alaszkában, az azonos nevű lagúna partján, a legutóbbi hivatalos mérések szerint kétszáznál is kevesebb lakossal.

„A mi Golovinunk”, Vlagyimir, a magyar női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya az elmúlt csaknem három hétben ennél sokkal, de sokkal több embert tett boldoggá itthon csapatával, a fantasztikus bronzéremmel beteljesedő Európa-bajnoki meneteléssel.

HÁNY ÉVES A KAPITÁNY?

54, de esetünkben most azt is mondhatnánk, hogy öt, hiszen a 2021 nyarának legvégén kinevezett tréner az ötödik nagy világversenyén irányította a nemzeti együttest, amellyel most, az osztrák–magyar–svájci közös rendezésű kontinenstornán érte el a legnagyobb sikert. A juniorválogatottal 2018-ban világbajnokságot, 2019-ben Európa-bajnokságot nyerő (mind a kétszer itthon) tréner már három évvel ezelőtt is arról beszélt a tőle megszokott józansággal és realitásérzékkel, hogy aki a legutóbbi tornán, mondjuk, tizenhatodik lett, szinte elképzelhetetlen, hogy a következőn odaérjen az ötödikre. Szinte – tesszük hozzá már mi. A Golovin-éra első viadala, a magyar szempontból tizedik hellyel záruló 2021-es spanyolországi világbajnokság után a 2022-es Eb-n a 11., a tavalyi vb-n pedig újra a 10. lett a garnitúra, majd jött a nyári olimpiai hatodik pozíció és múlt vasárnap az Eb-bronz. Úgy tűnik, hogy szisztematikus és türelmes munkával a kapitány és szakmai stábja mostanra megtalálta a kirakós majdnem minden darabját, kialakult az a keret, amely immár képes a bravúrokra is.

Most is bevillant, amikor 2019 januárjának első napjaiban felhívtuk Golovin Vlagyimirt, mit szól hozzá, hogy a vb-győztes U20-as nemzeti együttes vezetőjeként ő is jelölt az edzők között az év sportolója gálán. Tőlünk hallott először a hírről, ami érezhetően meglepte, majd rögtön sietett elhárítani a megszólításunkat, leszögezve, hogy nem mester, merthogy úgy indítottuk a beszélgetést, hogy  „Jó napot, mester!”. Nincs kétségünk, hogy a rá jellemző (itthon és sportági berkekben sokszor szokatlan) szerénységgel manapság is megjegyezné ugyanezt, sőt, a győzelmek utáni nyilatkozataiban is rendre próbálja megtalálni, hogy éppen kit tudna megdicsérni a stábból vagy a csapatból, miközben ő maga is nagyon jól csinálta, amit csinált. Márpedig a kontinenstornán kiválóan dolgozó szövetségi kapitány rendre jó döntéseket hozott, többnyire mindenre volt válasza, a mérkőzések közbeni gyors reagálásai is ültek. Bizonyította, mennyire felkészült, illetve képes elhitetni a kerettagokkal, hogy győztes típusok. Erősen kellene vakargatni a fejünket, hogy felidézzük, mikor láttuk a mindenkori magyar női válogatottat ilyen ellentmondást nem tűrő, megingathatatlan magabiztossággal és elszántsággal játszani, több teljes mérkőzésen (konkrétan a csoportkör és a középdöntő első három-három meccsén) keresztül, tényleg bármiféle kétely nélkül, hittel, hogy a végén úgyis minden jó lesz és sikerül, nem kell pánikolni. Márpedig Golovin a szakma ezen részét is kiválóan érti és érzi, továbbadva a lányoknak. Kudarckerülés és önbizalom-építés, ezek a kulcsszavak. A franciákkal vívott bronzmeccs is jól példázta mindezt, többször is megtörhettek volna a mieink, ehelyett mindenki végezte tovább a feladatát és ment előre rendületlenül, nagy szívvel, példamutató és -értékű csapatmunkával.

Nemzeti csapatunk legutóbb a 2012-es Eb-n jutott be a legjobb négy közé és zárt a dobogón Karl Erik Böhn vezérletével. A 2014 februárjában leukémiában elhunyt norvég szakember kapitányi időszakában voltak a mostanihoz hasonló érzéseink. Könnyen lehet, hogy a titok tényleg a jó szándékú, tisztességes, őszinte, szerény, alázatos és egészséges értékrendű emberek csendes munkájában rejlik.

MOSTANRA MEGLETTEK A VEZÉREGYÉNISÉGEK

„Ahhoz, hogy megtanulj győzni, néha veszítened is kell.”

Így fogalmazott három éve a világbajnokságon Golovin Vlagyimir, leszögezve, hogy a kerettagoknak meg kell tanulniuk feldolgozni a kudarcokat is, nem tragédiaként felfogni, mert ha szellemileg nem tudják kezelni ezt, arra rámehet a következő meccs vagy akár az egész torna is. Miközben az is világos, hogy kellettek az elmúlt évek vereségei és kudarcai, az előző két világbajnokság és a 2022-es Eb sok esetben fájdalmas tanulságai is, hogy ez a társaság a közös munka harmadik évének végére így összeálljon. Egy esztendeje a horvátok elleni vb-középdöntős találkozón bemutatott már-már valószerűtlen fordítás és az ötkarikás selejtező kivívása után valami „átkattant” a játékosokban, akik már tudják, hogy képesek legyőzni a szűkebb elithez tartozó riválisokat. Még ennél is fontosabb, hogy mindezt idén többször meg is valósították, láthatóan élvezve a meccseket, nem stressz­ként megélve. Az oly sokszor és teljes mértékben joggal emlegetett szív, harci szellem és mentális erő a deklaráltan erősebb franciák elleni középdöntős és a címvédő norvégokkal szembeni elődöntőbeli vereségek után a bronzmeccsen újra megmutatkozott, felszívta magát az erőnlétileg is végig jó állapotban lévő társaság, így végül álmát megvalósítva érmet nyert.

Örömteli fejlemény volt a kontinenstornán, hogy a hosszú évek óta megbízható és hatékony szélsőjáték (Győri-Lukács Viktória nem véletlenül került be a viadal All Star-csapatába is) mellett Szemerey Zsófi révén a kapuban is állandósult a kimagasló, nemzetközi szintű klasszisteljesítmény, az Eb gólkirálya és a legjobb jobbátlövőnek megválasztott Klujber Katrin mellett pedig támadásban Vámos Petra, Kuczora Csenge és Simon Petra is oroszlánrészt vállalt a menetelésből – színre léptek a vezéregyéniségek, akik a következő években a hátukon cipelhetik a válogatottat.

CSAK TOVÁBB ELŐRE EZEN AZ ÚTON!

A győzelmeket sosem kell megmagyarázni, pláne, ha azt meggyőző kézilabdával érik el, mint a magyar garnitúra az első hat debreceni Eb-találkozón. Azonban a mostani kiugró szereplés és siker mellett is maradjunk a realitás talaján. A szövetségi kapitány is pontosan ezt teszi, ő is kiemelte a jó sorsolást és a hazai pálya előnyét. Ettől függetlenül ezeket a meccseket is meg kellett nyerni, a játékosok meg is nyerték, nem is akárhogyan, miként az is szívmelengető, mennyire élvezték a hazai közönség támogatását, lubickoltak a feléjük áradó szeretetben – csak halkan jegyezzük meg, hogy 2027-ben hazánk önállóan ad otthont az olimpiai kvalifikációs női világbajnokságnak...

Kétségtelen, hogy az elmúlt hetekben mutatott teljesítményt kell továbbvinni és -fejleszteni, miközben az is egyértelmű, hogy a beállójátékban még bőven rejlik potenciál és a védekezés is mindig lehet hatékonyabb, ez kiderült a legmagasabb szintet képviselő franciákkal, illetve a norvégokkal vívott csatákban, látva, hogyan dolgoznak a falban az igazán nagy csapatok. Az Eb-helyezéssel az is eldőlt, hogy a mieink selejtező nélkül, biztosan ott lesznek a 2025-ös, Hollandiában és Németországban sorra kerülő világbajnokságon, azaz a következő csaknem egy évben nyugodtan folytatódhat az építkezés, a taktika csiszolása, hozzájárulva, hogy a három év múlva esedékes hazai vb-re és a remélt 2028-as olimpiára a kirakós hiányzó darabjai is a helyükre kerüljenek és a nemzeti csapat visszatérjen a legszűkebb világelitbe.

Ha így lesz, akkor még az is előfordulhat, hogy a következő évtizedben már Magyarországon is lesz egy Golovin nevű település...