Megéri? – Nedelykov Tamás jegyzete

Máig előttem van augusztus elejéről Yvette Broch megtört tekintete, ahogy a sírással küszködve felolvasta előre megírt levelét, amelyben bejelentette, hogy egy időre felhagy a kézilabdázással. Hajlamosak vagyunk azt gondolni az élsportolókról, hogy gladiátorok, akik mindent kibírnak, pedig az igazság az, hogy ők is csak emberek – tele kételyekkel, belső vívódásokkal.

A profi sport természetes velejárója az állandó nyomás és eredménykényszer, amellyel ki-ki a maga módján birkózik meg. Ha ezt a tételt el is fogadjuk, mégiscsak elgondolkodtató, amikor egy fiatal játékostól azt halljuk, az újabb és újabb célok elérése érdekében addig hajszolta magát, amíg egyszer csak a teste jelzett neki, hogy elég volt. Broch helyzete annyiban mindenképp speciális, hogy a legutóbbi két idényben óriási terhelésnek volt kitéve, előre nem kalkulálható okokból gyakorlatilag folyamatosan játszania kellett Győrben.

Amikor februárban találkoztunk vele egy magazinfotózás alkalmával, a szavaiból világosan kivehető volt, hogy néha már ő is túlzónak érzi azt a fizikai és mentális igénybevételt, amelynek a Bajnokok Ligája-győztes csapatnál ki van téve. De utána is összeszorította a fogát, és küzdött tovább, mindent megtett a csapatért, mert ilyen a személyisége. Döntő érdemei voltak az újabb sikerben, de nemcsak a pályán volt fontos szerepe, hanem az öltözőben is sokat tett a jó hangulatért.

Amit a modellszakmában szerzett tapasztalatairól mondott, a sport esetében is megállja a helyét. Az emberek sokszor csak a csillogást látják, és nincsenek tisztában ennek az árnyoldalával. Ritka, amikor valaki ebbe is bepillantást enged, ezért is volt különösen tanulságos olvasni a mostani nyílt levelét, amelyből megérthettük, mennyi lemondással járt, hogy felérjen a csúcsra. Gyakorlatilag csak a kézilabdának élt, nemigen volt ideje saját magára.

Hogy mindezt felismerte, és volt ereje meghozni a fájdalmas döntést, igazán elismerésre méltó. Hogy merre viszi az útja kézilabda nélkül, még nem tudhatjuk, de a magam részéről nem aggódom, mert az első lépést már megtette. A története pedig másokat is arra bátoríthat ebben a rohanó világban, hogy egy pillanatra megálljanak, és feltegyék maguknak a kérdést: megéri?