Siti Esztert nem cserélnénk el

Mielőtt rátérnénk a vb hajrájára, és a koppenhágai légiósnak átadnánk a szót, néhány meglepő statisztikai adatot meg kell említenünk. Siti Szlovénia ellen negyed órát sem játszott, ez alatt négyszer lőtt kapura, mind a négy bement (ott ugyebár egy hiba is vereséget jelentett volna). A folytatásban – átmenetileg – csaknem Siti-mentes napok jöttek - Korea ellen 8, Norvégia 10, Horvátország ellen 1 percet kapott, aztán Hollandia ellen 18-at, ezalatt egy-egy gólt azért összehozott. Az oroszok ellen háromnegyed órát játszhatott, hatból négyszer betalált, ez sem rossz adat, majd jött a románok elleni elődöntő: kettőből kettő, 12 perc alatt, még az első félidőben (aztán kiestünk).

Még jó, hogy Siti formában maradt: az aranyvasárnapi bronzcsatán az irányítókból összerakott belső hármas tagjaként elereszthetett négy átlövést, és háromszor utat talált Mortensenék kapujába. "Számomra ez volt a legjobb meccs, egyrészt a bronzérem miatt, másrészt azért, mert mégiscsak a dánokat vertük meg" – mondja Siti Eszter, elsősorban a válogatott múltját említve. Pedig más miatt is fontos lehetett neki ez a derbi, hiszen mindkét oldalon akadt egy-két klubtársa. A magyar lobogó alatt Pálinger Katalin, dán színekben Touray és Brandt képviselte – országa mellett – az FCK Handbold csapatát.

Érdekelt bennünket, érzi-e magán a dán hatást, a kézilabda-játékán, az életvitelén. "Nem tudom, hogy a kinti évek hozták-e, vagy csak öregebb lettem, de nyugodtabbá váltam, húsz évesen még a lendület vitt előre. Nem a meccsek előtti izgalomra gondolok, az mindig megvan, és pozitív érzés, ha nem lenne, nem is lennénk sportolók. A bronzmeccs után odajöttek hozzánk az öltözőben a dánok, gratuláltak, nem volt bennük feszültség, most egyszerűen így sikerült nekik. Kint általában is nyitottabbak az emberek, nemcsak a kézilabdázók, jóléti társadalomban élnek, talán ez is segít nekik.

A karácsonyt még Magyarországon tölti, szilveszterkor már Koppenhágában pezsgőzik az egykori ferencvárosi karmester. "Huszonhetedikén utazom vissza, de most még nem gondolok erre, itthon a legjobb. Két és fél éve ott játszom, az élet így hozta, nem olyan nehéz visszamenni már, mintha egy éve lennék csak kint. Hála Istennek ott is megvannak a magyar emberek körülöttem."