Nem a sikereire, a családjára a legbüszkébb Braniszlav Mitrovics – interjú

– Újvidéken született, értelemszerűen a Vojvodinában kezdett el vízilabdázni, majd három évet töltött a szerb fővárosban, a Partizan játékosa volt. Hogyan került Magyarországra?     
– Az első lépcsőfokot az jelentette, hogy 2007-ben a Partizanhoz szerződtem, akkoriban csaknem az összes válogatott játékos ott vízilabdázott. A harmadik év végén azt éreztem, hogy az első számú kapus, Szlobodan Szoro mögött valószínűleg nem kapok sok játéklehetőséget, ezért úgy voltam vele, lépnem kell. Huszonöt éves voltam, de sejtésem sem volt arról, hogyan működik a játékospiac. Tudja, hogy van ez ilyenkor: felhívtam egy-két barátomat, akik megkérdezték az ismerőseiket, hátha éppen kapust keresnek valahol. Így jött szóba a Ferencváros, amely akkoriban újra fel akarta építeni a csapatát, többek között Varga Zsolttal, Varga Tamással és a horvát Aljosa Kunaccal.

– Képben volt a magyar bajnoksággal vagy fejest ugrott az ismeretlenbe?     
– Csak az érkezők névsorát ismertem, fogalmam sem volt, hova megyek, mi vár rám és mit várnak tőlem. Éreztem, hogy a fejlődésemhez muszáj védenem, nem akartam már második számú kapus lenni. Tökéletes lépés volt, hogy a Fradiba igazoltam, alapvetésnek számított, hogy minden meccsen jól kell védenem.

– A Népligetből Debrecenbe tette át a székhelyét, a cívisvárosban töltött három éve alatt lett meghatározó játékosa a szerb válogatottnak. Türelmes típusnak tartja magát?
– Igen, akkor is tettem a dolgom és kivártam a sorom. Amikor nem kerültem be a válogatottba, tudtam, hogy még nem vagyok elég jó, de ahogy javult a teljesítményem, előbb kerettag, majd első számú kapus lettem. Nem versenyeztem senkivel, egyszerűen csak mindent megtettem, hogy egyre jobban védjek. A mérkőzések után értékeltem a teljesítményem – ha nem úgy ment a védés, ahogy szerettem volna, igyekeztem még többet és hatékonyabban edzeni.

– Hogyan képzeljük el a Mitrovics-féle önértékelést?     
– A kapott gólok után előfordult, hogy azt gondoltam, jobban is reagálhattam volna. Ilyenkor elkezdtem agyalni, mi miért történhetett, összefüggéseket kerestem. Hogy egy példát említsek, az emberfórban a kapufától érkező lövéseket eleinte gyengén védtem, nem éreztem jól magam abban a helyzetben, nem tudtam, mit kellene csinálnom. Ilyenkor más kapusoktól igyekeztem tanulni: ha nekik megy, miért ne mehetne nekem is?!

– Nem volt túl szigorú magával?     
– Dehogynem, mindig is az voltam. Ha becsúszott egy-két hiba, már az járt a fejemben, hogy a következő meccsen javítanom kell. Manapság már videóelemzők, sportpszichológusok segítik a játékosok munkáját, de fiatalon, a pályafutásom elején igencsak egyedül éreztem magam. Visszagondolva ez is motivált, hogy egyre jobb csapatokba kerüljek és megálljam a helyem Magyarországon. Ha nem volt edzésünk, de úgy éreztem, hogy szükségem van rá, lementem az uszodába pluszmunkát végezni.

– Mennyit beszélgettek az uszodai történésekről a családi asztalnál?     
– Nem sokat, mert fiatalon nagyon zárkózott voltam. A szüleim mindenből a legjobbat akarták nekem, bármikor hozzájuk fordultam, számíthattam a segítségükre. Nem erőltették, sokáig mégis a tanulás volt a legfontosabb nekem – mellette vízilabdáztam is, de amíg nem igazoltam a Partizanba, nem vettem igazán komolyan. Pedig voltak arra utaló jelek, hogy sikeres sportoló lehet belőlem…

– Miért hagyta figyelmen kívül őket?     
– Mert az volt a célom, hogy elvégezzem az egyetemet, ipari mérnökként diplomáztam. A Partizanban viszont már elsősorban vízilabdázóként tekintettem magamra: kaptam szállást, ellátást, vagyis éreztem, hogy bizonyítanom kell. Már nem csak azért jártam le az uszodába, hogy jól érezzem magam és egészséges legyek – minden szempontból profi közegbe csöppentem.

– Nem rettent meg a fokozódó elvárástól?     
– Őszintén szólva nem tett jót nekem az elvárás. Ha akkoriban többet beszélgethetek sportpszichológussal, biztosan jobban tudtam volna kezelni a nyomást, és hamarabb érek el arra a szintre, amelyre később eljutottam. Amikor Egerben játszottam, Csernus Imre segített, hogy jobban kezeljem, ha sokat várnak tőlem. Egyébként nemrég elém került egy pszichológiai leírás, amelyet még 2009-ben készítettek a szerb válogatottnál. Tudja, mi áll a jellemzésben?

– Ne csigázzon!     
– Az, amivel az egész pályafutásom során harcoltam. Már akkor felismerték, hogy a nyomáskezelés problémát jelent nekem, mégsem tudtak vele mit kezdeni. Lehet, hogy másokban keresem a hibát, de úgy érzem, én mindent megtettem, hogy mentálisan is erősödjek.

– Jól sejtem, hogy elsősorban az eredmények jelentették a visszaigazolást, megerősítést?     
– Tényleg így volt. Gyerekként kevés önbizalmam volt, de ahogy jöttek az eredmények, ahogy egyre magasabb szinten, több klubban is bizonyítottam, úgy váltam magabiztosabbá a kapuban. Fokozatosan emeltem a lécet: eleinte egy egészen jó együttesben akartam védeni, aztán Egerbe, a bajnokcsapathoz igazoltam. Talán az volt a legnagyobb lépés a pályafutásomban, de éreztem, hogy eljött az ideje. Nemcsak az számított, hogy én milyen teljesítményt nyújtok, hanem az is, hogy a csapatunk eredményesen szerepeljen.

– Pedig azt szokták mondani, hogy a kapusoké más világ, miközben elengedhetetlen az összhang a mezőnyjátékosokkal.     
– Meggyőződésem, hogy mi, kapusok egyéni sportolók vagyunk a csapatsportágban. Ha jó napunk van, eldönthetünk meccseket, de ha a védekezés nem áll össze, nem tudunk kimagaslóan teljesíteni – erre csak idővel jöttem rá. Ahogy rutinosabbá váltam, igyekeztem rendszerben gondolkodni, többet segíteni a védőknek és megtalálni velük az összhangot.

– Mikor alakult ki a nagy kapusegyéniségekre jellemző aurája, mikor érezte, hogy uralja a terepet?     
– A pályafutásom utolsó néhány évében, addigra érett be az elvégzett munka.

– Emlékeim szerint már az Egerben is vezéregyéniség volt…     
– Meglehet, de 2018 és 2021 között védtem a legjobban. Ráébredtem, hogy már elértem valamit, vagyis felszabadultabb lettem, nem volt veszítenivalóm. Úgy voltam vele, ha hibázom is, attól még nem megy a kukába, amit addig elértem.

– Márpedig jóformán mindent megnyert, amit lehetett. Előfordult, hogy megállt egy pillanatra és elégedetten nézett vissza?
– Egyszer sem fordult elő. Nézze, a korosztályos válogatottban nem egy-egy világversenyre készültünk, hanem az életre. Megtanultam, hogy mindig a következő feladatra kell összpontosítani, ennek a hozzáállásnak köszönhetjük, hogy 2014 és 2016 között mindent megnyertünk a szerb válogatottal. Nem volt olyan mérkőzés, amelyet lazábban vettünk volna, képtelenek voltunk fél gőzzel játszani. Az új célok vittek előre minket.

– Ennyi a titok?     
– Három összetevője van. Az egyik a hagyomány, amely még a jugoszláv időkre nyúlik vissza. A másik az edzők szerepe, akik tanítottak minket, egyengették az utunkat. És a legfontosabb: a játékosok hozzáállása. Az én korosztályomban mind a tizenöten elfogadtuk a szemléletet és azonosultunk is vele, ezért voltunk sikeresek.

– Nemcsak a szerb válogatottban találta meg a számítását, hanem magyar klubcsapataiban is. Minek tulajdonítható, hogy több mint egy évtizeden át nálunk játszott?     
– Nagyon sokat segített, hogy anyai ágon magyar a családom, így megkaptam az állampolgárságot, vagyis nem számítottam légiósnak. Otthon szerbül beszéltünk, de magyar szavakat is hallottam, például a nagyszüleimnél. Amikor tizenöt éve Budapestre költöztem, még nem tudtam, mit hoz a jövő, de az volt a célom, hogy erős csapatokban védjek – hálás vagyok, hogy így történt. Az Egerből az OSC-be igazoltam, amely nagy terveket szőtt, a koronavírus-járvány előtt vezettük is a bajnokságot és a BL-csoportunkat. Utána már nem a versenysport volt a legfontosabb, hanem a családi életem, olyan klubot kerestem, amelyhez hosszú távra elköteleződhetek.

– Így került a Vasashoz, amellyel szintén nagy célokért küzdhetett.     
– Amikor felnőttem, a Vasas volt az egyik legismertebb magyar klub, a Komjádi uszoda pedig amolyan szentélynek számított. Nagyon örülök, hogy visszatért erre a szintre a vízilabda-szakosztály, sok szurkoló előtt játszottunk nagy meccseket. A hagyományai miatt a Vasas megérdemli, hogy a legjobbak közé tartozzon.

– Ha már említette a szurkolókat: korábbi állomáshelyein is hamar elfogadták, megszerették. Mindenhol gördülékenyen ment a beilleszkedése.
– Aki ismer, tudja, hogy nagyon érzékeny ember vagyok. Ha a klub, amelyben játszom, korrekt módon áll hozzám, akkor én is viszonzom. Ezt nagyon sok helyen felismerték az egyesületnél dolgozók és a szurkolók, ezért is tiszteltek engem. Persze akkor is igyekeztem profi hozzáállást tanúsítani, ha kevésbé éreztem a megbecsülést, de szerencsére nem ez volt a jellemző. A beilleszkedéssel sohasem volt problémám.

– Hogyan kezelte a rivalizálást a magyar és a szerb válogatott között?     
– Mindig tisztelettel voltunk egymás iránt, sportszerűen gratuláltunk a győztesnek. Természetesen minden meccsen a győzelemre törekedtünk, de sohasem akartunk rosszat a másik csapatnak. Úgy voltam vele, hogy bár a medencében ellenfelek vagyunk, azon kívül miért ne lehetnénk barátok?! A profi sportolók is emberek, az évek során értékes emberi kapcsolatok alakultak ki.

– Az eredményei alapján járhatna két méterrel a föld felett, mégis minden szavából süt a szerénység és az alázat. Mire a legbüszkébb? A két olimpiai aranyra? A világbajnoki címre? Az Eb-győzelmekre? Netán az egyéni elismerésekre?     
– Arra, hogy szép családom van. Megfizethetetlen érzés végigkövetni, ahogy a három gyerekem felnő, akkor vagyok a legboldogabb, amikor vasárnaponként elmegyünk együtt valahova. Versenysportolóként önzőnek kell lennie az embernek, ilyen életforma mellett nehéz családi életet élni. Nekem mégis megadatott, nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek.

– A gyerekeinek is átadta a sport szeretetét?     
– Annyit kötöttünk ki, hogy legalább tizennyolc éves korukig űzzék valamelyik sportágat, amit a testedzés és a szocializáció miatt is nagyon fontosnak tartok – főleg manapság, amikor az internet könnyen elvonhatja a gyerekek figyelmét. Ha valamelyikük kimagaslóan tehetséges és szeretne sportoló lenni, biztosan támogatjuk, de szó sincs arról, hogy erőltetnénk, ha nem megy neki.

– A háromból ketten láthatták védeni a tokiói olimpián, a Párizsba utazó keretbe viszont nem került be. Fájlalja még a történteket?  
– Elsősorban az fáj, ahogy bántak velem, mert szerintem nem ezt érdemeltem. A szövetségi kapitány (Uros Sztevanovics – a szerk.) még a horvátországi Európa-bajnokság előtt visszahívott a keretbe, pedig nem számítottam rá, de az olimpiai keretből már kimaradtam. Sohasem volt problémám azzal, ha éppen nem nekem szavaztak bizalmat, csak az eljárás esett rosszul, de ez már a múlté, így is nagyon örültem a válogatott sikerének.

– A Tourcoing-ból vonult vissza, az egyéves franciaországi kaland után már edzőként tért vissza a Vasashoz. Hogyan tudná összefoglalni a hitvallását?     
– Az előző évadban a tizenhárom évesekkel és a felnőttcsapat fizikai állapotával foglalkoztam – a kettő teljesen más világ. A kicsiknél elsősorban arra törekedtem, hogy sportembereket neveljek, a felnőtteknél már az a legfontosabb, hogy mindenkiből kihozzuk a legtöbbet. A következő idényben elsősorban a kapusok felkészítéséért felelek a felnőttcsapatnál, Szlobodan Nikics munkáját a Vasashoz visszatérő Kovács Róberttel közösen fogjuk segíteni. Ez nagyon izgalmas és erős szakmai felállás lesz, hiszen változatos tapasztalataink vannak mindhármunknak, már csak abból fakadóan is, hogy három különböző poszton szerepeltünk korábban játékosként. Most is bújom a szakkönyveket, mert folyamatosan szeretném képezni magam. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt a jó hangulat és a fegyelmezett munka között – úgy érzem, kissé szigorúbbnak kellene lennem.

– Öt év múlva is a medenceparton, síppal a kezében látja magát?     
– Magyarországon képzelem el a jövőmet, egyelőre azt gondolom, hogy felnőttcsapat mellett dolgozom majd, de még keresem, milyen szerepkörben tudok a legjobban kiteljesedni. Több mint két évtizedes sportolói pályafutás után nem könnyű az átmenet, de addigra remélhetőleg edzőként is kirajzolódik az utam.

Braniszlav Mitrovicsot arról is megkérdeztük, mit gondol a vízilabdázás helyzetéről és kilátásairól. „Valamilyen szempontból változtatni kell, hogy eladhatóbb legyen a sportág, mert nincsenek sokan a lelátókon – mondta a kétszeres olimpiai bajnok kapus. – Abban már nem vagyok biztos, hogy mikor és milyen irányba kellene lépni – a számok egyébként is mérvadóbbak, mint a vélemények. Annak nagyon örülök, hogy Magyarországon a labdarúgás után a vízilabdázás az egyik legnépszerűbb mozgásforma, sok gyerek edz napi szinten. Fontosnak tartom, hogy a mennyiség mellett a minőségre is nagy hangsúlyt fektessünk – ahogy játékosként, edzőként is azon dolgozom, hogy nap mint nap jobb legyek.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 28-i lapszámában jelent meg.)