Futballünnep Karcagon: 18 év után térhet vissza a csapat az országos másodosztályba

Egy évvel azután, hogy elkészült az új, 9 mil­­li­árd forintos állami támogatásból létrejött sport­központ Karcagon, a helyi futballcsapat is szintet lépett: egy emberöltő elteltével ismét NB II-re készülhet a város, amely előtt az új kihívás, hogy a pálya világítása is elkészüljön.

Noha az első mérkőzés idegenbeli döntetlenje inkább karcagi sikert ígért az osztályozó második meccsére és a pálya környékén minden létező ülő- és állóhelyet elfoglaltak a szurkolók, nagyon visszafogott optimizmust tapasztaltam velük beszélgetve az osztályozó előtt és alatt. A nem mindennapi érdeklődést jelezte az is, hogy a büfénél valószínűtlenül hosszú sort kellett végigállnia annak, aki megszomjazott. Egy előrelátó atyafi vagy tízkorsónyi csapolt sört vett magának – és tárolt az árnyékban – egyszerre, hogy ne kelljen még egyszer sorba állnia. A futballünnep mindenesetre idevonzott mindenkit, akit a környéken érdekel a foci vagy aki élőben szerette volna látni a Karcag feljutását. Találkoztam a hajdan, a 2000-es években itt is edzősködő Sándor István edzőlegendával, a karcagiak szakmai partnere, a Debrecen volt válogatott csatárával, jelenleg utánpótlásedzőjével, Kerekes Zsomborral, vagy éppen a közelmúlt két karcagi illetőségű miniszterével, Fazekas Sándorral (korábban öt cikluson át polgármester is volt a városban) és Varga Mihállyal (utóbbit immár a nemzeti bank elnökeként mutathatta be a hangosbemondó, amikor gratulált a győzelem után a pályán ünneplő csapatnak). S akkor még nem említettem azt az urat, aki Balmazújvárosból érkezett a nagy meccsre és amint szóba elegyedtünk, eldicsekedett vele, hogy nemcsak játszott egykor ő is a DVSC-ben, de „bundázott” is (ő mondta így), a hírhedt nyári Totókupa-meccsek alkalmával, miért is három évre eltiltották a futballtól. De szólnom kell Bosnyák Imre bátyámról is, aki „Hajrá, Karcag!” feliratú sapkában, kincset érő jegy- és autogramgyűjteménnyel a hóna alatt képviseli a helyi sporttörténet elmúlt jó fél évszázadát, itt volt minden fontos mérkőzésen, őriz minden relikviát a nagy meccsekről, a Karcagról indult vagy itt megfordult fontos játékosokról, edzőkről. A közelmúltban Varga Kevinre lehettek büszkék a helyiek, aki itt kezdett futballozni és válogatottságig vitte, vagy éppen a városban született Pádár Anitára, aki 126-szor szerepelt a magyar női futballválogatottban (Ch. Gáll András kollégám néhány éve könyvben is feldolgozta a helyi labdarúgás történetét).

De van még egy Varga, aki korlátlan népszerűségnek örvend Karcagon, a vezetőedző, Varga Attila, aki specialistája az NB III-ból feljutásnak, korábban a Soroksárral, a Cegléddel és a Kazincbarcikával is véghez vitte ezt a bravúrt. És bár ő maga „horrorisztikusnak” nevezte a múlt vasárnapi osztályozó fordulatait, ezúttal sem okozott csalódást a benne bízó szurkolóknak. Csapata előbb a rendes játékidő 93. percéig vezetett és állt feljutásra, majd a hosszabbítás 114. percéig ismét, de a Nagykanizsa mindkétszer visszakapaszkodott a meccsbe, amelyet aztán harmadszor is a maga javára kellett billentenie a Karcagnak, immár a tizenegyesek révén. A játékosok és a stábtagok bírták idegekkel, Szepesi Tibor polgármester kevésbé: a hosszabbítást már szinte nézni sem bírta, a klubházban ecsetelte együttérző érdeklődésemre, hogy ki mindenki mennyit dolgozott az elmúlt időszakban azért, hogy meglegyen az NB II, s micsoda csalódás lesz nekik, ha mégsem sikerül. Nem éppen futballszakmai feladat, így aligha gondolnának rá, ám a Magyar Labdarúgó-szövetség NB II-es licencfeltételeinek csak úgynevezett kettős könyveléssel felel meg a klubok gazdálkodása, ezért a karcagiak szakembereinek a gazdasági év minden egyes számláját újra át kellett nyálazniuk, hogy ezen aztán ne múljon a másodosztályú szereplés. Rúsz Márton egyenesen a rendre NB I-es meccseket vezető FIFA-játékvezetők közül érkezett, de ott volt a szövetségtől az osztályozón Vámos Tibor versenyigazgató is, aki lassan azon kezdhetett aggódni, hogy a sok ápolás, hosszabbítás, ráadás után be ne sötétedjen a tizenegyesek elvégzése előtt Karcagon.

Az eredményjelző (amely az egyébként gyönyörű, új létesítményben ugyancsak fejlesztésre szorul az előttünk álló idényre) végül már nem bírta az izgalmakat, a hosszabbítás második félidejében nem mutatta többé a meccs állását, sem az eltelt perceket, csak azt, hogy mennyi az idő. Így aztán a helyi műsorközlő kétpercenként ismertette, hogy mennyi van még hátra az elmúlt két évtized legfontosabb karcagi mérkőzéséből. Aztán már-már rádiós ritmusban közvetítette a tizenegyespárbajt, hogy végül győzelmi indulókat harsoghassanak a hangszórók a pályán a betóduló szurkolókkal ölelkező játékosok, az új helyi hősök tiszteletére.

A karcagi járás neves szülöttei között van egyébként a Nobel-díjas Karikó Katalin (a szomszédos Kisújszálláson nevelkedett) és Horthy Miklós kormányzó (Kenderesen született és ott is nyugszik), s a közeli Püspökladányban nőtt fel az Aranycsapat tartalék kapusa, az idén száz éve született Gellér Sándor. De a Nagykunság legnagyobb városa, Karcag egyik legérdekesebb fia Mándoky Kongur István turkológus, a „kun miatyánk” megörökítője, a kipcsak-kun rokonság kutatója, aki tíznél is több türk nyelven beszélt (a különféle tatár dialektusokat a karcagi szovjet laktanya katonái segítségével kezdte elsajátítani a hatvanas években) és Kazahsztán fővárosában, Almatiban temették el 1992-ben, 48 éves korában, a dagesztáni Mahacskalában bekövetkezett halála után. (Jól emlékszem Mándokyra, aki gyerekkoromban sokszor járt nálunk, kazáni tatár népdalokat fordítottak apámmal, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy helyi futballőrülttel róla beszélgetek majd a karcagi osztályozó szünetében a pálya mellett). Amit pedig talán mindenki tud az alföldi városról: itt főzik az immár hivatalos hungarikummá nyilvánított karcagi birkapörköltet, amelynek idei ünnepére, a június végi helyi birkafőző-fesztiválra már büszke NB II-résztvevőként készülhet a város.

Az 1945 óta létező Karcagi SE harmadszor jutott föl a másodosztályba, amelyben most szeretne megkapaszkodni hosszabb távra a klub. A másik osztályozón a Tiszakécske győzedelmeskedett a Mosonmagyaróvár felett (3–2-es összesítéssel), ezzel is erősítve azt a mintázatot, ami a keleti országrész csapatai­nak előretörését mutatja: a két kieső az NB II-ből a Gyirmót és a Tatabánya, míg az NB I-be most a Kisvárda és a Kazincbarcika jutott föl, ami immár két-két szabolcsi és borsodi klubot jelent a Nyíregyházával és a Diósgyőrrel együtt az élvonalban.    

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)