Futballhalál után éled Mracskó faluja

Mracskó Mihály az NB I-es futballévek után visszatért eredeti szakmájához: hentesként dolgozik gyerekkori barátja békéscsabai húsüzemében, a Mezőkernél. Hétvégénként pedig szülőfalujában, Végegyházán, a Békés megyei III. osztályban szereplő csapatban játszik. A 25-szörös válogatott hátvéd, a Békéscsaba és a Győr egykori meghatározó alakja 46 évesen is bírja, sőt ha kell, lapátot, talicskát ragad, és futballpálya építésében is segít. Végegyházán tavaly kellett – a faluban 35 évnyi futballszünet után indult újra útjára a labda.Mracskó Mihály az NB I-es futballévek után visszatért eredeti szakmájához: hentesként dolgozik gyerekkori barátja békéscsabai húsüzemében, a Mezőkernél. Hétvégénként pedig szülőfalujában, Végegyházán, a Békés megyei III. osztályban szereplő csapatban játszik. A 25-szörös válogatott hátvéd, a Békéscsaba és a Győr egykori meghatározó alakja 46 évesen is bírja, sőt ha kell, lapátot, talicskát ragad, és futballpálya építésében is segít. Végegyházán tavaly kellett – a faluban 35 évnyi futballszünet után indult újra útjára a labda.

Kétoldalas riport a szombati Nemzeti Sportban Mirkó István fotóival!

Nem ma kezdte... Szegeden tanulta ki a szakmát, tizenévesen a mezőkovácsházi Mozaik Áruházban állt először a húspult mögé.

"Kiváló munkaerő, úgy dolgozik, mint annak idején, a pályán" – dicséri barátját földije, a húsüzemet vezető Igricz Mihály. A nyolcvanas évek végi és kilencvenes évekbeli magyar futball meghatározó alakja 2007 óta él ismét Békéscsabán, sokszor reggel öttől este hétig csontoz, hasít, szeletel.

Amikor még Mihály Misike volt. Na de hol a legendás bajusz?!

Mezőkovácsháza serdülő, nyolcvanas évek hajnala. Nem fogják elhinni: guggoló sor, balról az első!

Már serken... Régi lakodalmi emlék a szülőkkel.

Családi kör a végegyházi kertben.

„Elfogysz, mint a holdvilág – méri végig egyetlen fiát az öreg Mracskó Misi bácsi, majd cigarettára gyújtva felidéz egy régi emléket az újságíró vendégnek. – Harmadik osztályos volt, amikor kukoricaízikkel a lába szárára ütöttem, mert tanulás helyett futballozott. Rászóltam, az anyád istenit, nem futballozhatsz, első a lecke. Nem leszel te válogatott labdarúgó soha életedben! Aztán amikor válogatott lett, a fejemhez vágta, hogy látja, édesapám, mégis az lettem. Örültem én, hogyne örültem volna. El nem tiltottam a labdarúgástól, ha megvan a munka, lehet a labdát is rúgni.”

Mind a mai napig magázza szüleit Mracskó Mihály. Mint mondja, a másik iránti tisztelet alap volt odahaza, és felnőttként sem állt rá a szája a tegezésre. Csendesen, szorgosan telnek a végegyházi mindennapok, a kertben mindig akad dolog, a szépen gondozott virágok Annuska néni törődését dicsérik.

„Negyvenkilenc éve élek egy idegen ember lányával” – mutatja be feleségét a ház ura, miközben az asszony szerényen mosolyog, és egy tálca süteményt tesz az asztalra. Nincs fölös szó, a házban rend, fegyelem honol.

Festmény helyett: a szoba falán ott a helye a nevezetes békéscsabai aranycsapatnak.

Volt egyszer egy aranycsapat Végegyházán, valamikor a hatvanas évek elején, a megyei első osztályban. Békésszerte rettegtek az ellenfelek a gárdától, amely olyan ellenfeleket fektetett két vállra, mint a Békéscsabai Agyagipar elődje, a Dobó Lajost, Schneider Istvánt, Szurgent Lajost felvonultató Békéscsabai Városi Tanács SK.

A fényes végegyházi generáció kapusa volt Landl Lajos, aki még Budapesten született 1935-ben, ám a huszadik század viharai édesanyjával és két testvérével együtt a keleti végekre vetették. Németes hangzású neve miatt a második világháború után édesapját három évre hadifogságba vitték a Szovjetunióba, a végegyházi viszontlátás emléke ma is könnyet csal Lajos bácsi szemébe: „Éppen a disznókat őriztem a határban, amikor szóltak, hogy megérkezett az apám. Siettem a házhoz, és a szobába lépve azt láttam, két férfi ül a kanapén. Elfogott a sírás. Nem tudtam eldönteni, melyikük az apám...”

Pedig kemény fából faragták a későbbi kapust, futballistaként még a rendőrökkel is összetűzésbe került, kapott is érte néhány hónap felfüggesztettet. Pályafutását idejekorán, 28 évesen fejezte be 1963-ban: „Medgyesegyházán játszottunk, egy kivetődésnél összecsaptam Portörővel, az ellenfél csatárával. Nagyot reccsent a sípcsontja, nyílt lábszártörést szenvedett. Annyira megviselt az eset, hogy többé nem akartam pályára lépni.”

Vendéglője volt Végegyházán a környékről indult Fradi-játékosnak, Sári Ferencnek, a máig legendás hírű Hatcsöcs. Mert ahogy a hely hirdette magát: „Három pina, hat csöcs, itt hat húsz a kisfröccs!” Mellesleg az ő édesapja, idősb Sári Ferenc volt a mezőkovácsházi labdarúgás ősatyja, aki a csapat edzőjeként egy húsvéti mérkőzés előtt a következő versikével lepte meg részegen érkező kapusát: „Ez az álom oly mesés, ámde jön a tévedés: Lajoskám, ma nem te védsz!”

De vajon miért szűnt meg 1979-ben Végegyházán a Szabadság TSZ által futtatott helyi egyesület? Bár a faluban többen megerősítik a pletykát, amely szerint a feljutásért vívott megye kettes derbi csúfsága, a Mezőkovácsházának két rekesz sörért eladott meccs tette be végleg a kaput, Szedlacsek Béla, az egyesület akkori vezetője tagadja a sztorit. Állítása szerint ő az után fordított hátat a csapatnak, hogy a Pusztaföldvár elleni idegenbeli mérkőzés előtt öt játékosát is ittasan támogatta fel a csapatbuszra. Hogy mi történt valójában, nehéz kideríteni, a zavaros lezárás mellett egy biztos: harmincöt év futballszünet következett.

Mellig érő gaz verte fel a játékteret a hosszú futballmentes évtizedek során, tavaly a falu összefogásával építették újjá a pályát. Természetesen Mracskó Mihály is lapátot ragadott.

Szép sporthétvége vár Végegyházára: szombaton a hagyományos Farsang Kupa keretében csapnak össze a régió pingpongosai, vasárnap pedig idehaza játszik a futballcsapat. A kultúrházban tartott asztalitenisz versenyre Békésről, Tótkomlósról, Sarkadról, Gyomaendrődről, Csárdaszállásról, Pitvarosról és Kardoskútról is érkezik csapat.

Öltöződemokrácia: egy pár sportszár mindenkinek jut.

A mi autónk.

Melegítés a Kétsoprony elleni megyei rangadó előtt. Egyet jobbra, egyet balra.

Nyüzsgő futballélet jellemzi a falut: a hetvenhárom iskolás tanulóból harminc játszik valamelyik Bozsik-programos korosztályban, az U7-ben, az U9-ben vagy az U11-ben.

Retrófutball a Barangoló Közhasznú Egyesület udvarán. A Horváth László és Horváth Judit vezette intézmény ötletesebbnél ötletesebb játékokkal áll elő, a puskásöcsis hangulatú rongylabdarúgó-bajnokságnak már hagyománya van, de a "tapossa laposra!" palackgyűjtő akció is népszerű az iskolások körében.

Igricz Mihály egyesületi elnök hozta el 35 év után a futballt Végegyházára. Nem kellett hozzá kiskapukat keresnie, az újraélesztést lelkesen fogadta a futballmentes falu.

A kezdeményezés a helyi fiataloktól indult, Varga Istvánnak, a falu régi játékosának szóltak a fiúk: „Pista bácsi, segítsen nagypályás csapatot csinálni.” Végül is, nem túl nagy kérés...

NB I-es létszám a megye háromban, kétszázötven néző előtt vonulnak a pályára Mracskóék.

Mire a "VSE!" kiáltás elhangzik a pusztában, a közönség már a jegy mellé kapott babgulyáson is túl van.

Kisebb kaszkadőrmutatvánnyal ért fel, amikor a süvítő békési szélben pénteken felhúzták a végegyházi pálya mellett a klublobogót és a magyar zászlót. Igricz Mihály elképzelését egy békéscsabai varroda és nyomdaipari vállalat segített megvalósítani, a két vászon a tavalyi sportbálra már el is készült. S hogy miért volt fontos a piros-fehér mellett a piros-fehér-zöld zászlót is kirakni? Az elnöki válasszal nehéz vitatkozni: „Mert én magyar ember vagyok.”

Békaperspektíva: onnan is megnézi.

Baj van: a szünetben 1–0 oda. Szabó József edző lelkesen magyarázza a győztes haditervet, Mracskó Mihály lélekben talán a Népstadion öltözőjében jár, Csank mester szavai visszhangoznak a fülében.

Egy mindenkiért, mindenki egyért. De ki az az egy?

Hajsimító fodrászfejes, rutinos biztosítás.

Egy telhetetlen néző: „Úgy néz ki, a Mracsinak nincs vízuma a félpályán túlra. Az már Románia.”

A jövő Mracskói.

Elég lesz?

Kiváltságos bicikli a főrendezői parkolóban.

„Bíró spori, kapsz ezer forintot, csak ne kacagtasd magad! Játékpénzben, hogy tudjál vele pókerozni...”

A hazaiak középhátvédjét felesége, Ildikó és lánya, Laura is eljött megnézni Csabáról.

Maradt a 0–1, kell a vigaszsör.

Ki hitte volna, hogy egy nap a végegyházi csapat dossziéjában köt ki az igazolás?

Faragó Sándor, vagy ahogy mindenki szólítja, Robi 45 éves, a végegyházi pálya gondnoka. Minden fűszálat becenevén ismer, és természetesen mindnek ő adta a becenevét.

Hallom, már hajnalban kijött pályát locsolni.
Hajnalban? Akkor mentem haza! Tegnap este nyolckor kezdtem a locsolást, fél öt körül fejeztem be. Elnyeli ez a föld a vizet, akár a Dunát is rá lehetne engedni... Reggel már vonalaztam.
Kap ezért pénzt?
Semmit. Másfél éve fillér nélkül csinálom, senki meg nem keresett, hogy adna érte valamit, de nekem nem is kell. Nem pénzért teszem, hanem azért, mert szeretem a futballt, kib...szottul szeretem. Megszokásból, vagy hogy mondjam.
Munkája?
Nincsen. Külön köszönet a családomnak, a feleségemnek, apámnak, hogy elviselik, nekem ez az életem. Köszönöm Mracskó Misinek, Igricz Miskának, Varga Pista bácsinak és Szabó Józsinak, hogy ezt csinálhatom.
Mi a feladata?
Gondozom a pályát, locsolok, figyelek az eszközökre, nézem, hogy ne rongálják meg a padokat. Itt minden délután kijön futballozni tíz-tizenöt falubeli gyerek, rájuk is vigyázok.
Futballozott is?
Kisperegről származom, Romániából, még ott kezdtem megye egyben. Aztán Kaszaperen, Pitvaroson és Ambrózfalván játszottam, akkor hagytam abba, amikor 26 évesen megnősültem.
Volt másutt is pályagondnok?
Hívtak Mezőkovácsházára fizetésért, de nem mentem. Mert azért az nem akármi, ha valaki olyan csapatnál lehet gondnok, amelyben huszonötszörös válogatott labdarúgó játszik.