Zádor Ervin vérző fejének képe bejárta az egész világot, a magyar pólós a melbourne-i játékok egyik „arca" lett

 

A XVI. nyári olimpiának sok akadályon kellett átvergődnie, hogy olyan kellemes nyomokat hagyjon a legtöbbekben, amilyenek maradtak utána. Először az okozott fejfájást, hogy Melbourne egyáltalán megkapta a rendezést – soha ugyanis azelőtt nem rendeztek játékokat a déli féltekén, s ezáltal az „északiak" (vagyis a világ zömének) telén. Attól tartottak a szakemberek, hogy hátrányosan érinti majd az „itteniek" formáját a szokatlan időpont.

OLIMPIAI FÜST ÉS LÁNG
(avagy a játékok botrányai)

„Rossz" magyar és remek magyar Műugrásban az amerikaiak egykor rendszeresen „letarolták" az éremkészletet, különös tekintettel a legfényesebb medáliákra. A nőknél ezúttal is így történt: Patricia, azaz Pat McCormick megismételte a helsinki teljesítményét, megint mindkét számban nyert. Ki tudja, még mi lenne a vitrinjében, ha az olimpiák történetének e kimagasló sportolója annak idején, 17 évesen nem csúszik le egyetlen századdal London előtt az ötkarikás részvételről hazája válogatóján... De nem is ezzel volt a baj, hanem hogy a férfiak toronyugrásában Gary Tobian révén lehetett volna teljes az Egyesült Államok sikere, ám mindössze 3 századdal megelőzte őt a mexikói Joaquín Capilla – állítólag azért, mert a szovjet és magyar bíró szokatlanul alacsony pontszámokkal „jutalmazta". A győztes nyolc év alatt fokozatosan lépdelt egyre feljebb a dobogón e számban (1948-ban bronzról indult), míg Tobian négy évvel később 3 méteren kárpótolta magát. Hogy helyrebillentsük a renoménkat, Rozsnyói Sándor esetét idézhetjük fel: Európa-bajnok akadályfutónk világcsúcstartóként érkezett, de a kevéssé ismert Chris Brasher mögött csak második lett. Azonban a bírák utólag kizárták, mondván, akadályozta a harmadikként végző norvég Ernst Larsent. A britek óvtak, és hárman is mellettük tanúskodtak (az említett két érmesen kívül a negyedik helyezett német Heinz Laufer még), így visszaállt az eredeti sorrend. Rozsnyói a játékok ötvenéves évfordulóján Nemzetközi Fair Play Díjat kapott az akkori vallomásáért. „Csak annyit kellett volna mondanom, hogy Brasher akadályozott, s már enyém is az aranyérem. Ez viszont nem történt meg, így nem mondhattam mást" – summázott a ma is élő sportember.

Buenos Aires egyébként csak nagyon szoros küzdelemben maradt alul; az ugyancsak a glóbusz „alsó felén" fekvő Argentína eggyel kevesebb szempontból jelentett volna újdonságot: addig minden alkalommal Európa vagy Amerika volt a házigazda, s Ausztrália e szempontból is szűz területnek számított.

A pénzügyi fedezet körüli problémák aztán majdnem „elintézték", hogy maradjon minden a régiben, mert borzasztó lassan haladtak az előkészületek, így amikor Avery Brundage NOB-elnök 1955-ben meglátogatta a leendő helyszínt, nagyon csalódott volt, és azzal riogatott, hogy a négy esztendővel később sorra kerülő Rómába teszik át az ötkarikás csúcstalálkozót, mert még az olaszok is jobban álltak (holott pont nem a gyors munka az erősségük, tehetjük mi hozzá...).

Ez a fenyegetés egészen 1956 elejéig ott lebegett az auszik feje felett, de aztán időben összekapták magukat a november 22-i rajtra (amikor is majd II. Erzsébet brit királynő nevében férje, Fülöp herceg nyitotta meg a játékokat a város fő krikettstadionjában).

Helsinkinél öttel több, 74 ország jelezte a szereplését – ekkor viszont a politika rondított bele az előkészületekbe: a szuezi válságra adott katonai válasz (a csatornát államosító Egyiptomot megtámadta Izrael, az Egyesült Királyság és Franciaország), valamint ugyanazokban a napokban a magyar forradalom leverése még az olimpia megrendezését is veszélybe sodorta.

Ez végül nem történt meg, ám rekordrészvétel helyett kettővel kevesebb nemzet (67) képviseltette magát, mint 1952-ben, míg a versenyzők létszáma – nyilván a nagy távolságok miatt is – körülbelül a kétharmadára esett vissza a finnországinak (lényegesen az sem javít az összképen, ha a keretes anyagban leírt stockholmi lovasversenyek indulóit is beleszámítjuk).

Olyan tekintélyes államok, mint Hollandia, Svájc és Spanyolország konkrétan a szovjet intervenció miatt maradtak távol, míg Egyiptom, Irak és Libanon a közel-keleti krízis folytán. A Kínai Népköztársaságnak, amely épp az előző alkalommal debütált, a Kínai Köztársaság néven szereplő Tajvan jelenléte nem tetszett, a hatalmas ország ezért bojkottált (1984-ig nem is tért vissza).

Ron Clarke meggyújtja a lángot

Érdekes színfolt volt ugyanakkor, hogy most először indult egyesített csapatként a szintén két részre szakadt Németország nyugati és keleti fele – az ilyesfajta közösködésre még kétszer voltak képesek, utána beindult a saját útján a presztízsszempontok által vezérelt NDK-s sportoló- és éremgyár (a jóval nagyobb és népesebb NSZK-t is messze maga mögé utasítva).

Ekkoriban viszont még együtt is elmaradtak Helsinki éremtáblájának „bronzérmeseitől", függetlenül attól, hogy a mieinknek már a kiutazás is gondot jelentett, nemhogy majd a megfelelő összpontosítás. Sportolóink az októberi forradalom bukása idején úgy döntöttek, hogy az ötkarikás játékok alatt az eredményeikkel hívják fel a figyelmet a magyarországi eseményekre. Minderről az alábbiakban a téma szakértőjét, a bevezetőben említett könyv társszerzőjét,  munkatársunkat, Thury Gábort idézzük.

„Fogalmazzunk patetikusan, hazafiak voltak, pedig világnézetében egyáltalán nem számított homogénnek a csapat. Versenyzőink között ugyanúgy akadtak baloldali gondolkodású emberek, olyanok, akiknek a Rákosi-rendszer adott lehetőséget a tanulásra, sportolásra, s olyanok, akik családi vagy szociális beágyazódásuk miatt finoman szólva sem voltak a fennálló rezsim hívei. S mégis egyet akartak, hogy a »ruszkik« menjenek haza, Magyarország legyen független.

KUC KÉT GYŐZELME 

Amíg lehetett, a forradalom alatt a vízilabdázók edzésre jártak a Margitszigetre, tornásznőink a ruhapróbáról sem feledkeztek meg. De a Tatán készülő birkózók már szembesültek az erőszakkal. Lelőtt forradalmárokkal megrakott teherautó hajtott el az edzőtábor előtt, s a későbbi ezüstérmes birkózó Polyák Imre a csapattalálkozóra igyekezve döbbenten tapasztalta: a rettegett hatalom, az ávósok egyenruhájához hasonló kabátja majdnem a vesztét okozta, csak úgy tudta menteni magát, hogy a bőröndjében lévő címeres melegítőjével bizonyította, ő bizony olimpikon.

A magyarok a Prága melletti Nymburkban várták az indulást – a bérelt gépek nem szálltak le Budapesten –, ahol forradalmi bizottságot alakítottak. Benedek Gábor öttusázó azt mondta, ne fogjanak kezet a szovjet sportolókkal, mert ők mégiscsak a nagyhatalmat képviselik, amelyik letarolt egy kis országot.

A LEGFŐBB ÉREMHALMOZÓK

	A	E	B
Viktor Csukarin	3	1	1
Helsinki négyszeres bajnoka ezúttal is első lett csapatban és egyéni összetettben, de a lólengés és ugrás helyett most „csak" korláton győzött pluszban (így 1956-ban már „csak" a férfiaknál volt a legeredményesebb résztvevő) – viszont dobogóra állhatott a talaj és a lólengés után is.
Valentyin Muratov	3	1	–
A második számú szovjet tornászsztár a korábbi csapatbeli elsőségét megduplázta, valamint talajon és ugrásban is a legjobb lett (a gyűrűezüst volt a bónusz).
Bobby Morrow	3	–	–
Melbourne vágtázókirálya nyert 100-on, 200-on és az amerikai 4x100-as váltó befutójaként is.
Murray Rose	3	–	–
Murray Rose  Az ausztrál gyorsúszó még nem volt 18 éves, amikor 400-on és 1500-on, valamint a gyorsváltó tagjaként is győzött. Négy évvel később mindhárom számban újra dobogóra állhatott, de már csak a 400 után a tetejére. Később televíziós és filmszínész lett.
Keleti Ágnes	4	2	–
A játékok egyéni éremtáblájának legjobbjaként talajon, gerendán és felemás korláton, illetve a kéziszercsapat tagjaként győzött, míg a „normál" együttessel és egyéni összetettben második lett. Már 1940-ben országos bajnok volt, de a háború erősen visszavetette, ám harmincon túl is fel tudott érni a csúcsra – először Helsinkiben, amikor talajon megszerezte az első győzelmét...
Larisza Latinyina	4	1	1
Minden idők legeredményesebb női olimpikonja ekkor kezdte Tokióig ívelő és összesen 9 aranyat, 18 érmet felölelő pályáját: a krími születésű szovjet tornásznő indulásként egyéniben és csapatban, illetve ugrásban és (Keletivel holtversenyben) talajon nyert.
Betty Cuthbert	3	–	–
Óriási része volt abban (100 m, 200 m, 4x100 m), hogy az ausztrálok mindent besöpörtek a női sprintszámokban. Nyolc évvel később 400-on győzött negyedszer!

Valóban: amikor a mieink a cseh fővárosból elindultak, hazánkat már megszállták a szovjet csapatok. De ahogyan Markovits Kálmán ötkarikás bajnok vízilabdázó találóan fogalmazott: »Egy orosz pólósnak, azon kívül, hogy tudta, mi történik Magyarországon, semmi köze nem volt az egészhez.«

Arról, hogy sportolóink a távollétük alatt mit érezhettek, a Népsport utólag ezt írta: »S ebben a környezetben hagyták családjukat, hozzátartozóikat, otthonukat. Vad hírek kísérték őket útjukon, s még vadabb hírek tartották állandó félelemben, idegizgalomban őket az olimpia folyamán. Minden gondolatukkal idehaza jártak, az itthoni híreket lesték. Ennek eredményeként – ha csak tudatuk alatt is, de – másodrendűvé vált számukra a játékokon való jó vagy rossz szereplés kérdése.«

Tény, az ausztrál sajtó rabszíjra fűzött magyar fiatalok Szovjetunióba hurcolásáról cikkezett, és a rémhíreket a második világháború után az új keletű világrend elől az ötödik kontinensre emigráló s ott letelepedő magyarok sem cáfolták...

Csoda-e, hogy ilyen lelkiállapotban vízilabdacsapatunk kapitánya, a forradalmi bizottság elnökeként gyászszalagos nemzeti zászlóval ausztrál földre lépő Gyarmati Dezső a szovjetek elleni meccsen összeakaszkodott Petre Msvenieradzéval – aki szerint Gyarmati nem mint vízipólós, hanem mint politikai aktivista érkezett Melbourne-be –, s a felháborodott ellenfelek egyike, Valentyin Prokopov megütötte Zádor Ervint, akinek a vérző arcáról készült kép bejárta az egész világot. A szovjet játékos, Borisz Markarov hiába nyilatkozta később, hogy Zádort nem a magyarországi események miatt ütötték meg, ezt nehéz lett volna egyenként elmagyarázni a felháborodott nézőknek...

Csoda-e, hogy ilyen körülmények között a kéziszercsapat tagja, Tass Olga az étteremben elhagyta a nemzetiszínű szalagját? S másnap hiába ment vissza az úszó Székely Évával megkeresni, nem találták. Szerencsére akkoriban még nem volt szabály, hogy a szalagok egyformák legyenek, így Tass egy szivárványszínűvel mutatta be a gyakorlatot.

Herpich Rezsőné edző ezt előre közölte a technikai bizottsággal, mondván, a szivárvány a remény jelképe, a jobb világ eljövetelébe vetett hit kifejezője, s a szín a nemzetek összetartozásának szimbóluma is.

A tornászlányok az utolsó napon szerezték az aranyérmünket, és ha sportolóink eddig a hozzátartozók iránti aggódás miatt aludtak nyugtalanul, innentől a saját sorsuk nyomta a lelküket. Sok magyar fejében ott motoszkált, vajon melyik a jó út: hazatérjen, vagy több ezer kilométerre az otthontól a szabadságot válassza? Az olimpiára akkreditált 113 versenyzőnk közül 40-en nem tértek haza.

Keleti Ágnes

A tornásznő Köteles Erzsébet egy későbbi interjúban tökéletes képet festett az akkori állapotokról: »Ha az itthoni vezetőség rugalmasabban kezeli az ügyet, a kint maradók fele hazatért volna. Sok értéket meg lehetett volna menteni. Ehelyett Melbourne a magyar sport Trianonja lett. «"

A játékok idején természetesen még teljes volt a csapat, és minden (koncentrációs) nehézség ellenére összességében jól is szerepelt – nem Helsinkihez képest persze, hanem az elkövetkező időkhöz mérten. Kardozóinknál ezúttal Gerevich Aladár és Kovács Pál után a harmadik „muskétás", Kárpáti Rudolf duplázott, de a közvélemény odakint nem az ő két elsőségére kapta fel a fejét, hanem Papp László triplájára.

Ökölvívónk ekkor már igazi klasszisnak számított, a közönség lázas figyelemmel követte, vajon ismét sikerrel jár-e. Különösen nagy volt az izgalom, amikor az elődöntőben Zbigniew Pietrzykowskival lépett szorítóba, a lengyel ugyanis alig három hónappal korábban legyőzte nagynevű ellenfelét.

Most azonban már annak is örült, hogy megúszta a kiütést, majd a fináléban az amerikai (valójában Puerto Ricó-i) José Torres sem tudta megakadályozni, hogy a magyar legyen a legelső háromszoros ötkarikás bokszbajnok (akit azóta is csak két kubai, Teófilo Stevenson és Félix Savón ért utol).

PAPP LÁSZLÓ HÁROMSZOR! 

Öt nappal később került sor az „olimpiai vérfürdő", avagy „vér a vízben" néven elhíresült mérkőzésre, amely ugyan nem a döntő volt – vízilabdásainknak e 4:0 után még Jugoszláviát is felül kellett múlniuk (2:1-re sikerült, bár a döntetlen is elég lett volna) a címvédéshez –, viszont hatalmas érdeklődést vonzott, sőt a rendőröknek kellett megakadályozniuk, hogy a felháborodott tömeg (köztük sok emigráns honfitársunk) ne lépjen a tettlegesség mezejére a Zádor-féle sérülés nyomán.

NSO, OLIMPIAI SOROZAT

1896, ATHÉN

1900, PÁRIZS

1904, ST. LOUIS

1908, LONDON

1912, STOCKHOLM

1920, ANTWERPEN

1924, PÁRIZS

1928, AMSZTERDAM

1932, LOS ANGELES

1936, BERLIN

1948, LONDON

1952, HELSINKI

A helyieket – és sok más nemzetbelit – egyébként nem pusztán az orosz pólósok durvulása állította mellénk, szimpátiájukat a mieink végig érezhették a versenyek során. Az ausztrálok azonban nem csupán pótcselekvés jelleggel szorítottak sokszor a magyarokért, hiszen az ő legjobbjaik sem csak statiszták voltak: elképesztően jól szerepeltek például a női sprint futószámokban, illetve úszásban.

Az atlétikát amúgy összességében az amerikaiak uralták (például a diszkoszvető géniusz, Al Oerter megkezdte a „menetelését"), ám itt most egy szovjet győztest emelnénk ki: Vlagyimir Kuc 10 000 méteren (Kovács József „Bütyök" előtt), majd 5000-en is győzött, mindkétszer elverve a szintén favoritnak tartott angol Gordon Pirie-t. Volt sok más hőse is a küzdelmeknek, róluk keretes anyagainkban olvashatnak, de ami még igazán szót érdemel, az a játékok december 8-i vége.

A záróünnepélyen ugyanis az olimpiák történetében először a résztvevők nem saját csapatukkal vonultak fel, hanem elvegyülve egymás között. Az azóta hagyománnyá nemesedő formabontó búcsút egy névtelen levélben egy „kínai fiú" javasolta a szervezőbizottság elnökének, aki a NOB-bal áldását adta az ötletre.

Mint évtizedekkel később felfedte magát, egy melbourne-i születésű tinédzser, John Ian Wing volt az, aki látva a lakosság által ünneppé varázsolt rendezvény jó hangulatát, melyet ő részben azzal hozott összefüggésbe, hogy a vendégeket (nemcsak a mieinket) milyen nagy szívélyességgel fogadták – lásd a „Friendly games" elnevezést –, úgy vélte: itt az alkalom, hogy a háborúkat és az országok közti ellentéteket elfelejtve mint egy nagy nemzet éljenek a népek és az emberek.

Minden előzetes nehézség és a világpolitika hatalmas feszültségei ellenére így történhetett, hogy az 1956-os játékok a békének és a barátságnak e nagyszerű és példamutató demonstrálását hagyta örökül az utókorra.

EGY KÍNAI FIÚ ÁLMA 

ÖTKARIKÁS ÖTÖS (öt érdekesség az olimpiáról)

A szigorú állat-egészségügyi szabályok miatt gondot jelentett volna lovakat bevinni Ausztráliába, ezért az olimpia lovasversenyeit másik országban rendezték, és mivel Stockholmban teljesen máskor van nyár, ezekre a viadalokra – igazi ötkarikás külsőségek közepette, 27 nemzet részvételével – már öt és fél hónappal a melbourne-i megnyitó előtt sor került. Hasonló esetre ezen kívül egy ízben volt példa: még 1920-ban a belgiumi Antwerpen egyik vitorlásszámát a megfelelőbb vízi környezet miatt a szomszédos Hollandiába vitték.     Határon túli honfitársaink közül is többen remekül szerepeltek. Orbán Olga lehetett volna az első romániai magyar bajnok (a majd 1960-ban és 1964-ben győztes magasugró Balázs Jolán helyett), ám a mindössze 18 esztendős kolozsvári lány a tőr egyéni döntőjében újravívás után alulmaradt az angol Gillian Sheennel szemben. Később további négy (!) nyári játékokon vett részt, és az utolsó kettőn csapatban egy-egy bronzot tehetett hozzá az ezüstjéhez. A világbajnok versenyző 1990-ben férjével, Szabó Sándor vízilabdázóval az anyaországba települt. Melbourne azonban nem maradt „külföldi" magyar aranyérmes nélkül: a moszkvai CDSZA (a CSZKA elődje) kupagyőztes futballistája, a tavaly februárban elhunyt munkácsi Beca József szovjet színekben lett első.   Két emlékezetes futógyőzelem a férfiaknál: 800 méteren az amerikai Tom Courtney óriási hajrával, 0.13 mp-cel múlta felül brit ellenfelét, majd a kimerültségtől összeesett a célban, és az éremátadást is el kellett halasztani egy órával, míg rendbe jött. Utána azt mondta: „Ez valami egészen újfajta szenvedés volt számomra, mindenem fájt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha még élek majd, sosem futok többé". Ehhez képest utóbb a 4x400-as váltóval is nyert... Maratoniban pedig végre megdicsőült a „Zátopek árnyékának" is nevezett Alain Mimoun: az algériai születésű franciát 1948-ban 10 000, 1952-ben pedig 5000 és 10 000 méteren is egyedül a cseh futózseni előzte meg. Utóbbi visszavonult, ő meg a régi távjait – és ezüstjeit – is sikeresen hátrahagyta.     Kajak-kenuban az olimpia előtti versenyek eredményei alapján a szakemberek több számban is magyar győzelmet vártak, de végül hat érmünkből (1–2–3) csak egy lett arany, s az is nagy küzdelem árán: 10 000 méteren K–2-ben Urányi János és Fábián László érte el a manapság már régóta sportági nagyhatalomnak számító hazánk legelső „lapátos" sikerét. A szakág legnagyobb alakja, az 1948 óta folyamatosan nyerő Gert Fredriksson ezúttal a negyedik és ötödik aranyát harcolta ki az összesen hatból. A svéd kajakkirály hét vb-címet is szerzett.   Labdarúgásban a címvédő Aranycsapat egyike volt a visszalépőknek, így szabaddá vált az út egy új futballgigász, a Szovjetunió előtt, amely olyan klasszisokat is felsorakoztatott a négy évvel későbbi legelső Eb-n diadalmaskodó szbornajából, mint az aranylabdás Lev Jasin kapus, a kapitány Igor Netto, az Eb- és vb-gólkirály Valentyin Ivanov, hogy Nyikita Szimonjanról és az 1960-as tornát a Gulag-raboskodása miatt „kihagyó" Eduard Sztrelcovról már ne is beszéljünk. Ettől függetlenül Indonéziát a negyeddöntőben 0-0 után csak újrajátszással tudták kiejteni...

A KÉT TORNÁSZKIRÁLYNŐ 

A MAGYAR DOBOGÓSOK (9 arany, 10 ezüst, 7 bronz)

Érem	Versenyző	Sportág	Versenyszám
Arany	Kárpáti Rudolf	vívás	kard egyéni
	Keleti Ágnes	torna	talaj
	Keleti Ágnes	torna	felemás korlát
	Keleti Ágnes	torna	gerenda
	Papp László	ökölvívás	71 kg
	Fábián László, Urányi János	kajak-kenu	kajak kettes 10 000 m
	Hámori Jenő, Kárpáti Rudolf, Keresztes Attila, Kovács Pál	vívás	kardcsapat
	Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga	torna	kéziszercsapat
	Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Mayer Mihály, Zádor Ervin	vízilabda	férfiak, csapat
Ezüst	Hatlaczky Ferenc	kajak-kenu	kenu egyes 1000 m
	Hernek István	kajak-kenu	kajak egyes        10 000 m
	Keleti Ágnes	torna	összetett egyéni
	Kovács József	atlétika	10 000 m síkfutás
	Parti János	kajak-kenu	kenu egyes        10 000 m
	Polyák Imre	birkózás	kötöttfogás, 62 kg
	Rozsnyói Sándor	atlétika	3000 m akadályfutás
	Székely Éva	úszás	200 m mellúszás
	Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovics József	vívás	férfi párbajtőrcsapat
	Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga	torna	női összetett csapat
Bronz	Kiss Lajos	kajak-kenu	kajak egyes     1000 m
	Tass Olga	torna	lóugrás
	Tóth Gyula	birkózás	kötöttfogás, könnyüsúly
	Tumpek György	úszás	200 m pillangóúszás
	Mohácsi Ferenc, Wieland Károly	kajak-kenu	kenu kettes      1000 m
	Farkas Imre, Hunics József	kajak-kenu	kenu kettes    10 000 m
	Fűlöp Mihály, Gyuricza József, Marosi József, Sákovics József, id. Somodi Lajos, Tilli Endre	vívás	férfi tőrcsapat

TOP 10 NEMZET

	Ország	A	E	B
1.	Szovjetunió	37	29	32
2.	Egyesült Államok	32	25	17
3.	Ausztrália	13	8	14
4.	Magyarország	9	10	7
5.	Olaszország	8	6	8
6.	Nagy-Britannia	5	7	9
7.	Svédország	5	5	6
8.	Románia	5	3	5
9.	Németország	4	10	6
10.	Japán	4	10	5