Körkérdés külföldi szakemberekhez a magyar utánpótlássportról

A debreceni junior-vb megmutatta, kézilabdában egymást segítve hová lehet eljutni • Fotó: Czeglédi Zsolt, MTI

A debreceni junior-vb megmutatta, kézilabdában egymást segítve hová lehet eljutni  •  Fotó: Czeglédi Zsolt, MTI

Arday Attila –utanpotlassport.huTúl korán túl sok pénzt keresnek a magyar fiatalok. Fizetési sapkát kellene bevezetni. Az első edzésen nem is látszott rajtuk, hogy az országukért harcolnak. E gondolatok Ljubomir Vranjestől, férfi kézilabdázóink svéd-szerb szövetségi kapitányától származnak, aki márciusban a Forbes-magazinban fogalmazta meg éles kritikáját.

Férfiválogatottunkhoz hasonlóan a nőinek is északi kapitánya van kézilabdában, a dán Kim Rasmussen. Kíváncsiak voltunk az ő véleményére is.

„Nemcsak a magyarokra, hanem Európa déli és keleti részére is jellemző, hogy amikor minden jól megy, verhetetlenek, de amikor homokszem kerül a gépezetbe, a könnyebb utat választják, másokat kezdenek okolni a hibákért, éppen ezért gyakran hamar feladják a küzdelmet– mondja a szakember, aki korábban a lengyeleket vb-elődöntőig, a bukarestieket BL-győzelemig vezette. – Mindezzel a fiatal női kézilabdázók is egyre inkább tisztában vannak Magyarországon, én pedig sokat dolgozom azért, hogy másképp álljanak a sporthoz, egymást sokkal jobban segítsék a nehéz helyzetekben. Elsőszámú feladatomnak tekintem, hogy ebben előrelépjünk.”

A két éve hazánkba szerződött tréner szerint lassanként sikerül is változtatni a felfogáson, hiszen lehet ugyan a könnyebb utat választani, csakhogy az sosem vezet sikerhez. És lift sincsen, ami gyorsan a magasba emel bennünket, ezért lépcsőről lépcsőre kell feljebb jutni. Szerinte nagyon fontos, hogy ezt megértsék a fiatalok.

„A múltban komoly gondok voltak a mentalitással, de ha a mostani juniorokra gondolok, azt látom, hogy a nehéz helyzetekből is vissza tudnak kapaszkodni– utalt Rasmussen a nyári debreceni U20-as vb-n aranyérmes együttesünkre. – Úgy gondolom, négy-hat éven belül csodálatos időszak köszönthet be, olyan, amelyben a határ a csillagos ég lesz.”

Kollégája, Ljubomir Vranjes tavasszal a magyar képzési rendszert sem dicsérte, mert úgy látja, a mieink nem tudnak védekezni. A női kapitány kérésünkre összehasonlította a magyar lányok mutatóit a dánokéival.

„A legnagyobb különbség, hogy Dániában a fizikai felkészítést sokkal jobban előtérbe helyezik, ezzel szemben a magyarok egyénileg, technikailag lényegesen jobb kézilabdázók. A dánok az egy az egy elleni védekezésben erősebbek, a magyarok viszont kreatívabbak a támadásban. A románokkal nem igazán tudnám őket összehasonlítani, a lengyelekkel pedig nem is lehet, annyival felettük állnak fizikailag és technikailag is, és annyival jobban értik a kézilabdát.”

A ragúzai születésű, montenegrói neveltetésű Ivkovics Sztojan negyedszázada köztünk él, a családja magyar, sőt már az állampolgársága és részben a gondolkodása is az. Férfi kosárlabdázóink szövetségi kapitánya a meccsek közben aligha tagadhatja le délszláv származását, legalábbis edzői minőségében. Saját gyermekének a mérkőzésein ugyanis – hiteles szemtanúk szerint – példamutatóan viselkedik: nem a bíróval, nem az edzővel foglakozik, a pályán levő játékosokat véletlenül sem szidja. Éppen eleget tapasztalt már a magyar társadalomban abból, hogy lássa, hogyan nem kellene csinálni. De akkor hogyan kellene?

„A magyar utánpótláson az látszik, hogy később érnek a játékosok, később válnak felnőttekké – válaszolja kérdésünkre. – Az ellenfelek sokszor fizikai fölényben vannak a mieinkkel szemben. Ez a fő probléma, de az sem elhanyagolható, hogy nagy terhet rakunk a fiatalokra. Mégis kétéves késésben vagyunk, mert már tizenhárom esztendős kortól érdemes a gyerekeket arra ösztönözni, hogy megismerjék a sportág kultúráját. Amerikában a nyári táborokban már ebben a korban találkozhatnak az NBA sztárjaival, ott már az elejétől a legkomolyabban foglalkoznak a kisebbekkel. De ez nem azt jelenti, hogy tizenhárom évesen versenyeztetni kell a gyerekeket, mert abból sok rossz élmény származik. A szülői nyomás sem jó, például az, amikor apukák, anyukák akarnak dönteni az edző személyéről.”

A tréner U18-as és U20-as fiúcsapatainkon a készség hiányát látja, nem a képességét. És ez az edzőkön múlik, a kiválasztáson, mert a fiatalok közül gyakran a biológiailag érettebbeket állítják be a csapatba.

„A készség háttérbe szorul a képességhez képest. Pedig más gyerekek életük végéig elköteleződnének a sportágnak. A fiatalok évről évre más korosztályba kerülnek, jönnek az ütközések, fájdalmak, és erre nincsenek felkészítve. Pedig erősíteni kell a lelküket is, mert az élet nem habos torta.”

Sokak számára így is azzá vált, amióta a tao-rendszer nyomán soha nem látott pénz jelent meg hazánkban a sportban. Ivkovics Sztojant kérni sem kellett, hogy kitérjen e témára.

„A tao nagyon jó dolog, de ne legyünk tőle jól lakott malacok. Nekünk meg kell becsülnünk ezt a lehetőséget, és visszaadni az államnak valamit azért, hogy ilyen támogatást kapunk. Ez viszont csak akkor megy, ha egységesek vagyunk, ha nem maradnak egyedül a helyesen gondolkozó edzők.”

Még Kim Rasmussenhez képest is világpolgárnak számít Jan de Brandt,a magyar női röplabdaválogatott régi-új szövetségi kapitánya, aki a 2014–2016-os időszakot követően az idén kapta meg ismét e tisztséget. Edzői pályafutását hazájában, Belgiumban kezdte, majd spanyol, török, azeri, svájci, német és olasz klubcsapatban is megfordult. Diplomatikusan válaszolt, amikor fiatal sportolóinkról kérdeztük.

„Nem szívesen hasonlítok másokhoz játékosokat, még egy országon belül sem – mondta. – Én úgy tapasztaltam, hogy minden ifjú röplabdázó, akivel Magyarországon eddig dolgoztam, odatette magát az edzésmunkában, és meg akart felelni annak, amit kértem tőle. Azt hiszem, ez nem magán a fiatalon múlik, hiszen mindegyikükkel szülők, tanárok, edzők foglalkoznak, hat rájuk a környezet, a család, a barátok, így alakul ki a személyiségük, viselkedésük. Vannak, akiket spártai módon nevelnek, és rengeteg szabályt meg kell tartaniuk, mások több szabadságot kapnak. Hogy melyik út a helyes, azt nem tudom. Nekünk, tanárembereknek az a dolgunk, hogy megmutassuk az elhivatottságunkat a fiataloknak, és sportszerűségre, egymás iránti tiszteletre neveljük őket.”

Világot látott embernek számít Nebojsa Vignjevics, az Újpest labdarúgóinak szerb vezetőedzője is, aki – miután ciprusi, amerikai, kanadai és magyar csapatban futballozott – Montenegróban és Szerbiában dolgozott. Részben ő is Jan de Brandt szemléletével beszélt a játékosokról.

„Szerintem nem érdemes a magyar és a szerb játékosokat összehasonlítani. Az én hazámban is akadnak jó és rossz példák. Rengeteg tehetséget, potenciált látok a magyar gyerekekben, mégis alig jut el valaki közülük a nagy profi klubok szintjére – hallottuk a szakembertől, aki konkrét példára is kitér. – Tavaly Szerbiában jártunk egy utánpótlástornán, amelyen százharminc együttes vett részt, Nyugat-Európától a Balkánig mindenhonnan jöttek U11-es és U12-es korosztályú csapatok. Az Újpestet két együttes képviselte, és a magyar gyerekek mindenkit megleptek, miután annyira ügyesek voltak, hogy a legjobbak közé kerültek. Mindenki azt kérdezte tőlem, amit most önök is, hogy akkor hová lesznek ezek a fiatalok felnőttkorban?”

Vignjevicsnek is feltettük a kérdést: szerinte tudnak-e küzdeni a mieink?

„Többször hallottam én is, hogy baj van a magyar fiatalok mentalitásával, de ezzel nem értek egyet. Most is vannak köztük olyanok, akik úgy állnak a futballhoz, mint Gera Zoltán, Juhász Roland vagy Kabát Péter – válaszolta. – A döntő az, hogy miképpen fejlesztjük őket. Magyarországon több figyelmet kell szentelni az edzésmódszereknek és a rendszernek, amelyben a fiatalok fejlődhetnek. Ugyanakkor arra is meg kell tanítani őket, hogy a labdarúgás nemcsak szép játék, hanem áldozatot is kell hozni érte.”