Minden a helyén – Thury Gábor jegyzete

Nem vitás, mozgalmas évet zárt a magyar úszósport. Amikor a sportági szövetség közgyűlése a leköszönő Gyárfás Tamás helyére január 7-én megválasztotta Bienerth Gusztávot, csak remélni lehetett, hogy a medenceparti torzsalkodások a vizet nem fodrozzák. Hangsúlyozom, csak remélni, mert a honi történéseket követően – sokak szerint nem zárható ki, hogy ha áttételesen is, de folyományaként – a nemzetközi testület limitálta, hogy a rövid pályás világkupaversenyeken egy sportoló hány számban állhat rajtkőre, és ez a döntés a mezőnyből bizony Hosszú Katinkát érintette leginkább.

Mindeközben Budapest (és Balatonfüred) a sportág történetének első hazai világbajnokságát készült megrendezni – ráadásul Guadalajara helyett beugróként –, a sajtóban nem csupán versenyzőink felkészülése jelentett témát, hanem a Duna Aréna építése is, és nem feltétlenül pozitív megvilágításban. Szerencsére úszóink teljesítményükkel magukra irányították a rivaldafényt, a vb-n nem csak a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka tett ki magáért két első helyével, a 4x100 méteres férfi gyorsváltó bronzérme arról tanúskodott, hogy az olimpiai bajnok Hajós Alfréd, Halmay Zoltán, Csik Ferenc hagyományait felélesztve újra létezik magyar gyorsúszás. Egyáltalán: az úszóválogatott 2 arany-, 4 ezüst-, valamint 2 bronzérme a riói olimpiát követő évben biztató cikluskezdetről árulkodik. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy az indianapolisi junior-vb-n a csapat az éremtáblázat alapján (5 arany, 8 ezüst, 3 bronz) a negyedik helyen végzett, akkor Tokió előtt az összkép még rózsaszínűbb. A sportág még azt is kibírta, hogy a vizes világ szárazföldi történéseiben idegenül mozgó Bienerthet a szövetség a honi vb-t követően visszahívta tisztségéből, amelyet azóta a szakma által elismert Wladár Sándor tölt be. A koppenhágai rövid pályás Eb-n az éremtáblázaton elfoglalt második hely (8, 3, 2) után a magyar úszócsapatról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Egyértelmű szomorúságra csak Széles Sándor edző májusi halála adott okot, ám az élet megy tovább elcsépelt frázisát mi sem bizonyítja jobban, mint versenyzőink eredményei. Ez utóbbiak annak is köszönhetők, hogy beérett egy edzőgeneráció, a honi műhelyek ontják a tehetségeket, a szövetségi kapitányi székben pedig olyan valaki ül, aki odavaló. Sós Csaba emellett lenyűgözően kommunikál, valamennyi sportágba ilyen kapitány kellene – a kapitányoknak meg ilyen sportág.