A Los Angeles-i gárda lábai előtt hevert Amerika

1984 szeptemberében komor hangulatban kezdődött a kilencszeres bajnok Los Angeles Lakers nyár végi edzőtábora, miután a csapat június elején egymás után nyolcadszor is elbukott a Boston Celtics elleni nagydöntőben az észak-amerikai profibajnokságban. A két ikonikus egyesület közötti rivalizálás meglehetősen egyoldalú volt még ekkor, 1959 óta, amikor még a kaliforniai klubot Minneapolis Lakersnek hívták és ott is székelt, elvesztette az első aranycsatát a zöld-fehérek ellen, utána még hétszer (1962, 1963, 1965, 1966, 1968, 1969 és 1984) maradt alul. A nyolcadik vesztes döntő után egy csapásra máshogy tekintettek a csapatra, amely háza táján állandósult a rosszkedv, s a megítélés megváltozott: a rafinált, felemelkedőben lévő, dinamikus együttes helyett puhány csődtömegként kezelte a város és az országos média az újfent elbukó gárdát. A június fináléban 4–3-as vereséget szenvedő alakulat bűnbakjának egyértelműen a sorozatban kiegyensúlyozatlan teljesítményt nyújtó Earvin „Magic” Johnsont kiáltották ki, aki ráadásul a hetedik, sorsdöntő meccsen csúnyán eladta a labdát a hajrában, kritikus pillanatban. A kedvenc új becenevet is kapott, „Tragic” Johnsonként (tragikus, varázslatos helyett – a szerk.) emlegették a médiában, miközben a Celtics legendáját, Larry Birdöt egyszerűen csak rettenthetetlen győztesnek aposztrofálták.

A csapat legnagyobb ásza, Kareem Abdul-Jabbar köré fantasztikus együttes épült az előző években, aminek másik sarokköve Johnson lett, akit 1979-ben szerzett meg a Lakers némi szerencsével, hiszen a 206 centis későbbi All Star-irányítót azért választhatta az első kör első számú játékosaként a klub, mert az akkori szabályok szerint pénzfeldobással döntöttek, ki választ először, s a szerencse melléjük szegődött, nem a Chicago Bulls mellé… A dinasztia pedig ezután épült, 1980-ban és 1982-ben az LA bajnok lett, az előbbi finálé után került a liga legnagyobbjai közé Magic, miután a Philadelphia 76ers elleni döntő hatodik meccsén Johnsont a zöldfülű Paul Westhead Jabbar sérülése miatt teljesen váratlant húzva centerként vetette be, aki ebből a pozícióból 42 pontot és 15 lepattanót szerzett, és a talán kissé elkapkodott döntést követően a döntő legértékesebb játékosának (MVP) is megválasztottak.

Persze mindennek a megágyazója Jerry Buss volt, a Lakers bohém, a gyertyát mind a két végén égető tulajdonosa: az ingatlanban utazó üzletember 1979-ben 67.5 millió dollárért megvásárolta a klubot és bár eleinte úgy tűnt, becsődöl, végül rendesen felvirágoztatta. Megszületett az a koncepció, hogy a sport egyenlő a szórakoztatással – Buss lett az első tulajdonos, aki bevezette a lenge öltözetben erotikus tánccal a közönséget szórakoztató pomponlányok által előadott táncokat, zenét és hangeffektusokat a holtidőkben; zenekar általi élő zenét; a celebeknek és hollywoodi sztároknak fenntartott első soros kiemelt ülőhelyeket; s persze többek közt a csarnokban a Great Western Forum klubot, ahol a meccsek előtt és után a vendégek ehettek-ihattak, szórakozhattak. Az egyik akkori sportújságíró (páran közülük is bebocsátást nyertek a klubba), Vincent Bonsignore szerint aki Lakers-meccsre jár, olyan érzése van, mintha az Oscar-gála, a Grammy-díjátadó, valamint a Hugh Hefner által fenntartott Playboy Villa és a Studio 54 nevű világhírű szórakozóhely elegyét kapná… Mindezek extra profittal jártak, s bár Bussnak (akinek a lánya, Jeanie az első években gyakorlatilag ott élt a létesítményben és jelenleg is tulajdonrészes) eleinte anyagi nehézségei voltak, a klub végül mégis prosperált. Ehhez persze kellettek a bajnoki címek és a világklasszisok is, és egyikből sem volt hiány ezt az időszakot követően…

Pat Rileyt, a csapat korábbi játékosát, később rádiós kommentátorát és videoelemzőjét 1981-ben vezetőedzővé nevezte ki Buss, s ugyan már 1982-ben a csúcsra juttatta a gárdát, rettenetesen elszánt volt 1984 nyarán a Boston elleni vereség után, s már az első edzéseken kijelentette, az ellenfél játékosai nem dobhatnak üres ziccert, valakinek oda kell érnie és lebaltázni a kosárra törőt, s büntetést kap, aki ezt elmulasztja. Az egész együttes elszánt légkörben dolgozott és játszott az alapszakaszban, miközben Bird aggódott, mert úgy érezte, a Boston elkényelmesedett. Riley megszállottja lett annak, hogy ő lesz az első, aki legyőzi nagydöntőben a Celticset. A finálé első meccsén elszenvedett kijózanító pofon (148–114) után Rileynak kétségei támadtak, a megsemmisítő vereség (ami új Lakers-negatív rekord lett és 2008-ig fennmaradt a pontkülönbség szempontjából a két csapat korábbi döntőit tekintve) alapvetően nem ingatta meg a hitét, de változtatott: keményen beleállt sztárjaiba, Jabbarba, Magicbe és James Worthybe. A folytatásban Jabbar és Magic, valamint az előrelépő Michael Cooper vezetésével fordított Riley csapata, amely aztán 3–2-es vezetéssel érkezett meg a Gardenbe június 5-én a hatodik felvonásra, oda, ahol soha senki nem lett még korábban bajnok. A félidőben még döntetlenre álló meccset aztán magabiztosan nyerte meg a Lakers, a finálé MVP-je a sorozatban 25.7 pontot és kilenc lepattanót átlagoló 38 éves Jabbar lett. (Először 1971-ben kapta meg a különdíjat, akkor még Lew Alcindornak hívták, de a bajnoki cím után az iszlám vallás követője lett és nevet változtatott.)

Buss az öltözőben a trófea átvétele után ezt mondta: „Ezennel megcáfoltuk az angol nyelv legundorítóbb mondatát, soha többé nem lehet azt mondani, hogy a Lakers nem verte meg a Celticset NBA-döntőben!”

A showtime Lakers csúcsra jutott, legalábbis az akkoriban dolgozó médiamunkások egyöntetűen ezen a véleményen voltak a Boston elleni diadal után. Eközben egy bizonyos Michael Jordan Chicagóban bontogatta szárnyait… Az NBA meccseit Magyarországon ekkortájt nem lehetett semmilyen formában megtekinteni, az első közvetítések (műholdas csatornákon keresztül) a nyolcvanas évek végén kezdtek megjelenni, a Chicago Bulls és Jordan uralkodásának első sikereit már a Screensport és a Super Channel csatorna élőben közvetítette.

No, de visszatérve Kaliforniába: 1987-ben és 1988-ban még sikerült újabb bajnoki címeket nyernie a gárdának – az előbbi után hangzott el Bird ikonikus nyilatkozata: „Magic fantasztikus, a legjobb kosárlabdázó, akit valaha láttam játszani” – méltatta riválisát, későbbi jó barátját a Celtics sztárja.

Az utóbbi, azaz az 1988-as volt a showtime Lakers utolsó sikere, Riley 1990-ben lemondott, és egy év múlva már a New York Knick edzője lett, Jabbar pedig 1989-ben visszavonult. Magic Johnson 1991 őszén bejelentette, hogy HIV-pozitív, és azonnal befejezi profi pályafutását, de előbb 1992 februárjában az orlandói All Star-gálán lépett pályára (és lett MVP), majd részt vett az 1992-es barcelonai nyári olimpián, ahol minden idők legprímább csapatával (Birddel és Jordannel), a Dream Teammel aranyérmes lett. Később többször is visszatért, 1996-ban a Lakersben és 1997-ben egy svéd együttesben, aminek a tulajdonosa is lett, de ezután már többet nem lépett pályára.

A Lakers Magic és Jabbar fémjelezte dinasztiája 1990-ben végleg kihalt, hogy aztán 2000-ben egy újabb keljen életre Kobe Bryanttel, Shaquille O’Neallel, a kapitányi hídon pedig azzal a Phil Jacksonnal, aki a Chicago Bulls csapatával hat bajnokságot nyert 1991 és 1998 között…