Doll egyszer megmentette őket, de most már aligha fogja bármi is

Tíz bajnoki után a Hamburger SV-nak több kiállítása van, mint pontja. Ez mindent elmond a patinás HSV szezonkezdéséről – a Bundesliga-dinoszaurusz, úgy tűnik, az utolsókat leheli, az évek óta tartó agonizálás eredménye pedig most már valószínűleg tényleg a második liga lesz.

Ha minden szezont átszámítunk a mostani, győzelmet három ponttal jutalmazó rendszerre, akkor kiderül: a Bundesliga történetében csupán három másik klub kezdte ilyen rosszul a szezont. Az 1. FC Saarbrücken 1963–64-ben egy döntetlent ért el tíz forduló alatt, a vége kiesés. A Duisburg 1994–95-ben két iksszel kuporgatott össze két pontot – a vége kiesés.

Most tíz forduló után az Ingolstadt és a HSV áll két-két ponttal, messze a többiek mögött – nagy szenzáció lenne, ha a végén nem írhatnánk le a kiesés szót. A Bundesliga-história egyetlen klubja, amely tíz forduló után még nyeretlen volt, de megőrizte élvonalbeli tagságát, az Energie Cottbus – a keleti csapat viszont négy ponttal állt ekkor.

Mondhatni, a statisztika semmi jót sem ígér – no meg az sem, hogy a HSV már szinte minden létező negatív klubrekordot megdöntött 2016 őszén. Ahhoz az utóbbi években a hamburgiak már hozzászokhattak, hogy novemberre ott vannak a kiesőjelöltek között, de a 2 pont és a 4–23-as gólkülönbség minden eddiginél komorabb képet fest a klub jövőjéről.

Ahogy a Sport1.de jegyzetében is írták, régen érdemelt már ki csapat annyira kiesést, mint a HSV. A szurkolók is tisztában vannak ezzel, és ítéletük megsemmisítő. A Dortmund elleni hazai 2–5 – a klub első számú legendája, Uwe Seeler ekkor ünnepelte 80. születésnapját, szép ajándékot kapott... – előtt a drukkerek nagy kiírást feszítettek ki, amelyen csak egyetlen mondat szerepelt.

„ELSŐ LIGA, SENKI SEM TUDJA, MIÉRT”

Hogyan lehetett idáig eljutni?

A modern aranykor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója volt. A HSV Európa-szerte rettegett nagy csapattá vált, 1978 és 1983 között háromszor nyerte meg a Bundesligát, majd csúcspontként 1983-ban Felix Magath góljával legyőzte a Juventust a BEK-döntőben.

Azóta – és csak eltelt 33 év – egyetlen árva Német Kupa került a klubmúzeumba, az is 1987-ből. Ez volt Ernst Happel hattyúdala: a HSV aranykorának legendás osztrák trénere hazatért, hogy öt évvel később végleg a mennyei futballpályákra költözzön. Nevét a bécsi nemzeti stadion viseli.

A HSV azóta semmit, de semmit sem nyert.

Míg a klub legsikeresebb korszakában kilenc szezonból hétszer az első vagy a második helyen végzett, azóta se arany, se ezüst, csak két bronz. A 2010-es évek pedig meghozták a mélyrepülést: az elmúlt öt szezonból négyszer a mezőny második felében végzett a Hamburg, háromszor a kieséssel flörtölt.

Tulajdonképpen már rég ki kellett volna esnie.

Pedig Hamburg első számú csapatának a demográfiai és gazdasági fő mutatók alapján legalábbis egy egészséges, masszív élvonalbeli klubnak kellene lennie. Hamburg Németország második legnagyobb városa – csak a főváros, Berlin előzi meg –, az egy főre eső GDP pedig a németországi területek közül itt a legmagasabb, Európa elitjében van.

No, de tényleg, hogyan lehetett idáig eljutni?

Az aranykor után, a német újraegyesítéssel sötét felhők gyűltek a Hamburger SV felett. A trófeák nem jöttek, a szurkolók pedig – tán elkényeztette őket a remek periódus? – elpártoltak, az 1988–89-es idényben nyomorult 15 ezer alá süllyedt az átlagnézőszám. Ez Hamburg szintjén egészen pocsék... A sportszakmai hullámvölgybe került klub anyagi helyzete súlyosan megrendült. A megmentőt Thomas Dollnak hívták: a Ferencváros jelenlegi vezetőedzője a Dynamo Berlin sztárjaként érkezett, és egy szezon után elvitte a Lazio 15 (más források szerint 16, illetve 17) millió német márkáért, ami biztosította a klub likviditását a krízishelyzetben.

A legnagyobb akkori sztár eladása megtámogatta a klubot egyik legsötétebb órájában, ám meglátszott a pályán elért eredményekben: 1991 és 1997 között csak egyszer végzett a HSV a 11.-nél jobb helyen, igaz, legalább ki nem esett.

Közben rövid időre visszatért elnökként a klub legnagyobb ikonja, Uwe Seeler, aki elindította az új stadion projektjét. 2000 nyarára megépült az 57000 fő befogadóképességű, UEFA-elitkategóriás Volksparkstadion, amely fényes jövő ígéretét hordozta.

A klub egy évvel később – elsőként a Bundesliga-klubok közül – eladta a stadion névhasználati jogát, melyet az AOL 15.3 millió euróért vett meg. Hat évvel később a Nordbanktól már 25 milliót kapott a klub.

Az új stadiont bajnoki bronzéremmel, majd BL-szerepléssel köszöntötte a HSV, amely egy kétidényes megingástól eltekintve stabilizálta helyét a Bundesliga első felében, igaz, csak picivel a szürke középszer felett. A klubot működtető tanácsot vezető Bernd Hoffmann és a sportigazgató, Dietmar Beiersdorfer viszonylag sikeres csapatot hozott össze, 2004 és 2010 között a Hamburg minden idényben kivívta az európai kupaszerelés jogát, ha az Intertotó-kupa-szerepléseket is beszámítjuk.

A SZOMSZÉD ÁTKA

A HSV utolsó igazán jó szezonja 2008–2009 volt, amely azonban rosszul végződött. A Martin Jol irányította Hamburg versenyben volt a bajnoki dobogóért, valamint elődöntőt játszott az UEFA-kupában és a Német Kupában is.

Április és május fordulóján a HSV négy Nordderbyt vívott a nagy észak-német rivális Werder Bremennel. Április 22-én 1–1 után a Werder tizenegyesekkel kiverte a Hamburgot a Német Kupából. Április 30-án a HSV Brémában megnyerte 1–0-ra az UEFA-kupa első elődöntőjét, ám május 7-én, a visszavágón a Volksparkstadionban 3–2-re kikapott, és kiesett. Május 10-én aztán a Werder 2–0-ra nyert a Bundesliga-meccsen is, a 21. forduló után a bajnokságot még vezető HSV pedig csak az 5. helyen végzett. A BL-indulásról az utolsó körben csúszott le.

Talán azóta is hallják a brémaiak kárörvendő röhögését, akik minden fronton tönkretették a Hamburg idényét.

KERINGŐRE FEL!

Thomas Doll 2004. október 18. és 2007. február 1. között volt a HSV edzője. Azóta a klub egyetlen trénere sem bírta a kispadon két évig, illetve legalább 65 mérkőzésig. A Doll utáni lista, több magyarországi ismerőssel: Huub Stevens, Martin Jol, Bruno Labbadia, Ricardo Moniz, Armin Veh, Michael Oenning, Rodolfo Cardoso, Frank Arnesen, Thorsten Fink, Rodolfo Cardoso, Bert van Marwijk, Mirko Slomka, Josef Zinnbauer, Peter Knäbel, Bruno Labbadia, Markus Gisdol. Közülük egyhuzamban egy bajnoki szezonnyit (34 mérkőzés) csak Stevens, Jol és Fink húzott ki.

A 2009-es, már említett pocsék évzárás és Jol távozása után „felrobbant” a klubház: Hoffmann és Beiersdorfer annyira összeveszett, hogy utóbbinak mennie kellett. Hoffmann sem húzta tovább 2011 tavaszánál. Az edzőcserék mellett azóta a vezetőségben is folyamatos a keringő, az igazi mélyrepülést pedig a 2010-es évek hozták el.

HSV PLUS, DE A PÁLYÁN MÍNUSZ

Pedig jól kezdődött az évtized. 2010 januárjában megérkezett a 2000-es évek legeredményesebb gólvágója, Ruud van Nistelrooy, akinek a bemutatását sosem látott médiacirkusz kísérte Hamburgban. RvN 11/5-ös bajnoki félszezonnal nyitott, ám a következő idényben már csak 7 bajnoki gólt tudott hozzátenni ehhez.

Beiersdorfer távozása után a HSV 607 (!) napig nem talált új sportigazgatót, ami elég jól jellemezte a klub vonzerejét: nehéz volt olyan szakembert találni, aki beleült volna a hamburgi darázsfészekbe. Végül (látszólag) nagyot húzott a klub: a Chelsea volt vezető játékos-megfigyelője és sportigazgatója, Frank Arnesen igent mondott. Arnesen lecsapott a Chelsea fiataljaira, de a mostani Vasas-edző Michael Oenning képtelen volt összerázni a csapatot, és egy tizenhármas nyeretlenségi széria után menesztették is.

Arnesen átigazolás-politikáját részben a pénzügyek korlátozták: a dán szakembernek igencsak óvatosan kellett eljárnia a piacon. Tevékenysége során – ha leszámítjuk Rafael van der Vaart 13 millió eurós megvásárlását, amelyhez még nem volt köze, és amely transzfert a vezetőség épp, hogy megszavazta – 10.5 millió eurós pluszt hozott a HSV-nak, de végül kirúgták, mert nem ítélték megfelelőnek a tevékenységét, és eltért a jövőképe a klub vezetőségének víziójától.

Erős cinizmussal itt jegyezhetnénk meg, hogy lehet, a vezetőség már a Bundesliga 2.-ben látta a klubot.

Arnesent bírálták amiatt, hogy nem ismeri megfelelően a német futballközeget (és a 2., valamint a 3. liga játékosait), illetve azért is, mert nem sikerült minden erőfeszítése ellenére sem megreformálnia a HSV utánpótlásképzését. Távozásával sem lett jobb semmi.

Közben átalakították a klubstruktúrát, mert a klub ismét pénzügyi válságban volt: a demokratikus modelljére büszke klub bevezette az új, HSV Plus névre hallgató modellt. Ezzel külső befektetőt lehetett bevonni – az egylet eladta részvényei 24.9 százalékát. A klub tevékenységét lassító és nehézkessé tevő felügyelőtanács hatásköreit megnyirbálták, létszámát csökkentették, funkciója innentől az ellenőrzés. Beiersdorfer visszatért a vezetőségbe.

A HSV Plust elfogadták ugyan, de a pályán csak a mínusz jött. 2014-ben a Greuther Fürth ellen osztályozón maradt bent a HSV, egy évvel később a Karlsruhe ellen már fél lábbal a második ligában volt, de Marcelo Díaz a 91. percben szerzett szabadrúgásgóllal mentőangyalnak bizonyult – a Bundesliga-dinó hosszabbításban megnyerte az osztályozó visszavágóját.

A TŰZ MEGÉGET

A tűzzel játszott a HSV, és a tűz éget – ebben a szezonban minden korábbinál erősebben. Pedig a HSV Plus bevezetése pályán kívül tényleg bevonzotta a tőkét – „sugar daddy” érkezett a milliárdos Klaus-Michael Kühne személyében Hamburgba. A 79 esztendős üzletember önti a pénzt a csapatba, és akkor veszi vissza a „kölcsönt”, ha a HSV ismét az európai porondra lép. Kühne eddig körülbelül 70 millió eurót adott a klubnak, holott hivatalos szerződése a Hamburger Morgenpost szerint nincs is vele – Beiersdorfer bekopog a vezetőség (igazolási) vágyaival, az üzletember pedig nyitja a pénztárcáját.

Kérdés, meddig teszi még ezt, mert a nyáron kiadott több mint 30 millió euró eredménye teljes csőd. A rekordösszegért – 14 millió euró – hozott Filip Kosztics eddig nyolc bajnokin még egy nyomorult gólpasszt sem adott, holott a támadójáték kulcsemberének kellene lennie. A csapat egyszerűen reménytelen játékot nyújt, az edzőcsere (Bruno Labbadia helyére Markus Gisdol érkezett) semmit sem segített. A HSV tízmeccses nyeretlenségi sorozatban „menetel”, legutóbbi három bajnokiját három gól különbséggel veszítette el.

A helyzet szinte reménytelen. A HSV–Dortmund 2–5-ön köszöntötték Uwe Seelert 80. születésnapja alkalmából, a szurkolótábor pedig a pályán és a vezetőségtől látottak ellen tüntetett az „Uwén kívül mind eltakarodhattok” rigmussal. A helyi újságok „minden idők legpocsékabb születésnapi partijaként” minősítették a 2–5-öt, a szurkolók az edzőpálya bejárata elé festettek egy nagy „Kudarc!” feliratot.

„Összetöri a szívemet, hogy ez a csapat mindent megöl, amiért kiállok és éltem. Azt hittem, már mindent láttam. Rájöttem, hogy nem” – kesergett a HSV főszurkolója, Tim-Oliver Horn.

MINDENKI A KEGYELEMDÖFÉSRE VÁR

Az egyesületnél egyértelműen a rezignáltság uralkodik. Beiersdorfer valószínűleg távozik megint a klubvezetésből – bár közölte, nem mond le –, közben már a legoptimistábbak is a másodosztályra készülnek, mivel a 10 bajnokin 2 pontot szerző csapat más lehetőséget nem nagyon hagy. Egy kicsit talán mindenki megbékült a szituációval, ahogy az az első világháborús frontharcos, aki tisztában van vele: az előző öt frontális támadást valahogy túlélte, de nagyon kevés az esélye arra, hogy a hatodikat is túl fogja.

„Örökké HSV. A klubszeretet nem ismer osztályokat” – szögezte le a már idézett Horn, aki így legalább láthatna ismét egy hamburgi derbit a St. Paulival. Már ha a rivális bennmarad a Bundesliga 2.-ben...

A csapat vezetőedzője, Markus Gisdol nem áltatja magát.

„Nem szabad álmodozni, ez élet-halál harc. Ez a realitás. És mindenkinek száz százalékig tisztában kell lennie ezzel. A vezetőség szezon előtti elvárásai túlzóak voltak, ez is nagy probléma” – közölte.

Szegény Uwe Seeler, aki 1946 és 1972 között szolgálta hűségesen a HSV-t, teljesen elkeseredett.

„Azt hiszem, ha kiesünk, akkor a HSV a Kaiserslautern, az 1860 München és a Düsseldorf sorsára jut, azaz nem tud kilábalni a mélyrepülésből. Nagyon sajnálom, de már nem is nagyon reménykedek. Csoda történne, ha valahogy megmenekülnénk” – nyilatkozta.

Ha pedig már a klub legnagyobb legendája is elvesztette a reményt, az semmi jót nem sejtet.