Harangszó után… – Thury Gábor jegyzete

Hat éve történt, 2011-ben egy novemberi szombat késő délutánján Nagyváradon, a NAC százéves fennállásának ünnepén a magyar öregfiúk-válogatott és az erdélyi származású szeniorok meccse után. Ketten maradtunk az öltözőben a hatvan felé is remekül futballozó Bölöni Lászlóval, és megkérdeztem tőle, mikor vállal szerepet a magyar futballban. Nagy sóhaj volt a válasz, majd szinte egy szuszra elmondta labdarúgásunkkal kapcsolatos véleményét, ami az aktualitásokkal kiegészítve sajnos nem változott. A játékosként Puskás Ferencen kívül egyetlen BEK-győztes magyar futballista alapvetően a rendszerhibákra világít rá, megfejelve az elmúlt bő fél évtized aktuálisan felvetődő (német) tájjellegű problémáival…

Ám a kérdés jelenleg is aktuális: az FC Antwerp jelenlegi vezetőedzője, Bölöni miért nem kapott, vállalt szerepet a honi labdarúgásban? Nos, egyszerű a válasz: a 108-szoros román válogatott játékos a felvetődő lehetőségek idején rosszkor volt jó helyen, és a terminológia főleg magyar szemszögből nézve volt rossz. Amikor 2013 őszén szóba került a kiváló erdélyi szakember szerepvállalása, éppen egy katari csapathoz kötötte szerződés, más alkalommal pedig Bölöni tervei és a szövetség lehetőségei nem voltak fedésben.

Nem titok, a portugál Sportinggal és a belga Standard Liege-zsel egyaránt bajnoki címig jutó szakember nem elsősorban a hazai viszonylatban bizony egyre inkább tüzes trónra hasonlító kapitányi kispadra vágyott, a magyar futball csúcsán kiszolgáltatva a honi képzés gyenge alépítményének, hanem a rendszert szerette volna felépíteni – hogy idővel ne legyen törvényszerű a mindenkori kapitányok menesztése, merthogy az alépítmény megszilárdítása maga után vonja, hogy a csúcsról ne csak a mélybe lehessen bucskázni. Sokakban ott motoszkálhat a kérdés: vajon Bölöni nem a biztos bukástól félt-e? Ha így van, így lett volna, akkor sem hibáztatható: Puskás Ferenc, majd éppen a Bölöni Steauáját 1986-ban BEK-győzelemre vezető Jenei Imre sem hozott tavaszt a magyar futballba szövetségi kapitányként.

Bölöni – aki úgy véli, az ő magyar kapitányságának már harangoztak – arról is beszélt, labdarúgásunkban a szakmán a sor. A sportág az állami szerepvállalással egyről a kettőre jutott, a továbblépés már szakmai feladat, mi több, kötelesség. Mert jöhet ide bárki, egyre inkább kiderül, a kirakatcsapat szövetségi kapitányának lenni egy rossz struktúrában legalább annyira labilis állapot, mint amennyire törékeny maga a kirakat.

Noha magyar szempontból Bölöni László jelenleg is rossz helyen van, esetében nem feltétlenül pozícióban kell(ene) gondolkodni. Már csak azért sem, mert ha a futballban beszélhetünk társadalmi összefogásról, azt a sportág iránti felelősség kell, hogy vezérelje.

Márpedig Bölöniből ez nem hiányzik.