A Nemzeti Sport két munkatársa tizenkét évvel ezelőtt felkerekedett, és meg sem állt Lagosig, hogy felfedezze a nigériai futball titkát. Az ország válogatottja szinte a semmiből robbant be a világ élvonalába az 1994-es világbajnokságon, úgy tűnt, jó lenne tudni, hogy az ördögbe csinálták, mit tesznek jobban, mint mi.

Aztán kiderült: nincs titok, ők valójában nem tesznek semmit. Elképesztő nyomorban élnek ott az emberek, a nélkülözés és a napestig végzett fizikai munka megedzi őket, a gyerekek egyetlen szórakozása a futball, minősíthetetlen pályákon kergetik a labdát rengetegen. A futball szempontjából Afrika aranybánya: az európai klubok tucatjával viszik onnan a tehetségeket Európába, ahol profi labdarúgókat faragnak belőlük, s így ezek a gyerekek kimenekülnek a nyomorból, és a családjuk életét is megválthatják.

Ez bizony számunkra – szerencsére – nem járható út.

Nem új játékos kell, hanem új pálya

Nézzük meg például a törököket, akiket húsz éve még oktattunk a játékra, néhány hete pedig ők adtak nekünk leckét a modern futballból. Az ő történetük 1984-ben kezdődött: ebben az évben lett a Galatasaray edzője Jupp Derwall, a német válogatott korábbi szövetségi kapitánya, aki új gondolkodásmódot honosított meg az egyesületnél. A klub vezetői sikercsapat építését kérték tőle, viszont figyelmeztették, nem dúskálhat a pénzben. A német szakember erre azt felelte, nem kér új játékost a keretbe, legyen inkább a klubnak egy füves edzőpályája. A kívánsága teljesült, egyre több képzett fiatalt tudott beépíteni a csapatba, és a példát követte a többi török egyesület is. Hamarosan érkezett Werner Lorant a Fenerbahcéhoz, Cristoph Daum a Besiktashoz, Hans Peter Briegel pedig a Trabzonsporhoz. A német szakemberek stábjait török edzők alkották, akik egy ideig tanultak, majd előreléptek főszereplővé, a jelenlegi szövetségi kapitány, Fatih Terim például Jupp Derwall egyik segítője volt a másik török sikeredzővel, Mustafa Denizlivel együtt.

A klubfutball minőségén az is lendített valamennyit, hogy a sportág egyik szerelmese, Turgut Özal éppen az ország miniszterelnöke volt a nyolcvanas években, és elfogadtatott egy olyan adótörvényt, amely vonzó lehetett a külföldi játékosok számára. Az egyesületek nem tudtak csillagászati fizetéseket kínálni, ám a kedvező adózás lehetősége ezt valamelyest ellensúlyozta. Viszont tényleg csak valamelyest, és alighanem sokáig éppen ezért elsősorban a balkáni országok labdarúgói választatották szívesen Törökországot, a kevés kivételt két kapus, a belga Jean-Marie Pfaff és a német Harald Schumacher jelentette.