Pisont István a legnagyobb király - Szőllő-blog

Tényleg nem szándékosan csinálom, de az első fél óra után muszáj volt elmennem egy könyvbemutatóra… De ennyi idő alatt is szembetűnő volt egy-két jelenség.Először is, Nyilasi Tiborral együtt csettintettem, amikor az összeállításban elolvastam egymás mellett Huszti, Gera, Hajnal és Dzsudzsák nevét, lévén mind a négyen igen komoly klubok igen jó képességű futballistái. Csak írjuk egymás mellé: Zenit, Fulham, Dortmund, PSV. Azért ez így nem semmi, a korábbi években irigykedtünk, amikor egy román, bolgár vagy horvát válogatott összeállításában szerepeltek ilyen klubnevek. Igen ám, de amilyen sokat ígért ez a négyes, olyan nagy csalódást okozott. És nem azért, mert egyenként ne lennének remek, motivált, technikás játékosok ők négyen, hanem éppen az összhang hiányzott. Hajnal hosszan indította Dzsudzsákot, aztán Gera a semmibe passzolt, mert azt hitte, ott jön Huszti, és még sorolhatnám azokat a jeleket, amelyek mind arra utaltak, hogy valami nem stimmel.Lehet, hogy csak a régi alapszabály érvényesült: jó játékosok egymás mellett még nem jelentenek automatikusan jó csapatot. A híres példa erre a „galaktikusoknak” nevezett Real Madrid, amelyben „kioltotta” egymás Figo, Zidane, Raúl és Beckham, a nagy ellenpélda meg az ötvenes évek magyar válogatottja, amelyből klasszisok sora szorult ki (Deák, Szusza, Sándor, Kovács Imre, Börzsey), s mégis, a speciálisabb képességekkel rendelkező, de összességében kevesebbre tartott Zakariás József, Lóránt Gyula vagy Budai II László beépítésével hatalmasat lépett előre a csapatjáték.Egy meccsből persze nem kell ilyen sommás következtetéseket levonni, de az biztos, hogy sokszor jobb egy szerényebb tudású játékost a saját posztján játszatni a válogatottban, mint egy sokkal jobbnak tartott futballistát csak azért idegen poszton erőltetni, hogy az illető tagja lehessen a csapatnak.Egészen más a helyzet a csatár- és a védőposztokon. Az egyetlen csatárunk megint az a Torghelle Sándor volt, akinek kijár a tisztelet mindazért, amit a labdarúgásban elért, de engem továbbra is nyugtalanít, hogy ő a magyar futball jelenlegi első számú csatára. Reméljük, lesz, aki kiszorítja, vagy legalább versenyre kel vele. Ha például Szalai Ádám legközelebb berúgja egyetlen helyzetét, jelét adhatja annak, hogy készülődnek a fiatal vetélytársak.A védősor állapota sem megnyugtató. Mint előzetesen megtudhattuk a szövetségi kapitánytól, azért játszott mégis Juhász Roland (akire Albániában nem számíthat majd Erwin Koeman), mert hát fontos az eredmény Izraelben is. Olcsó poénnal élve: vajon hány góllal kaptunk volna ki, ha nem lett volna fontos?No, de… Azt nem vitatja senki, hogy Juhász hosszú távú, remek megoldás középső védőként. Magas, erős, technikás, van önbizalma, jó klubban játszik meghatározó szerepet, ráadásul viszonylag sok gólt fejel. Társai azonban nemigen vannak. Meggyőződésem, hogy a szörnyen balszerencsés Gyepes Gábor lett volna a másik remek belső védőnk a válogatottban vagy tíz évig, ha nem sérült volna meg mindig kritikus pillanatban, a sokat szapult öngóljairól nem is beszélve, amelyeknek persze jószerével semmi közük sincs ahhoz, hogy milyen futballista. Annak sokkal inkább (persze, ezt a magyar tévénézők nem láthatták), hogy miként semlegesítette Fredrik Ljungberget Stockholmban egészen fiatalon 2002 őszén. Na persze, ha lenne most csak egyetlen olyan futballistánk, mint az akkori másik középső védő, Urbán Flórián, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet.Arra akarok kilyukadni, hogy Juhászon kívül nemigen tudok egyetlen, egyértelműen válogatott szintű védőt sem mutatni a magyar futballisták között. Ereje, munkabírása és hasznossága folytán még Bodnár László az, akit mindig is betennék a csapatomba, amikor rendelkezésre áll, aztán slussz. És éppen ők ketten nem játszhatnak majd Tiranában, a soron következő világbajnoki selejtezőn, vagyis a kilátások nem túl jók.Ezzel együtt tényleg nincs különösebb jelentősége a Tel-Avivban elszenvedett vereségnek (amely tökéletesen megfelel a papírformának a világranglista-helyezések alapján), és a mai magyar válogatott képes rá, hogy legyőzze Albániát, majd Máltát (Portugália, Dánia és Svédország legyőzésében egyelőre továbbra sem hiszek, pláne idegenben, a hazai döntetlenek pedig nem érnek semmit, a továbbjutás szempontjából legalábbis). Ne feledjük, hogy ha például Gera Zoltán jó napot fog ki, az ilyen meccseket jószerével egyedül el tudja dönteni. Tegnap nem játszott jól, mégsem állnék be az őt szidalmazók táborába, mert a válogatott meccsek túlnyomó többségén remekül játszott eddigi pályafutása során, az átlagosnál sokkal több meccsen nyújtott átlag fölötti teljesítményt, szóval az izraeli szenvedést feledtetni tudja egy tétmeccsen lőtt bármilyen góllal.Az persze fájó, hogy vereséggel indult az év, hogy a sorrendben három győzelem után nem lett negyedik, s így Erwin Koemen sem tudta megdönteni Gellei Imre hatéves rekordját. Még kellemetlenebb, hogy nem lőttünk gólt, s hogy a tíz éve nem látott jó világranglista-helyezést (43.) sem tovább javítani, sem tartani nem tudtuk.Így aztán az izraeli közönség nemigen zárt a szívébe újabb magyar játékosokat, már csak azért sem, mert a szerdai produkció után aligha jegyezték meg a nevét bármelyik fehér mezes futballistának. Maradnak a régi kedvencek: Sallói István, Halmai Gábor és persze Pisont István, aki ezúttal tagja volt az MLSZ küldöttségének, így megadatott neki egy kis (?) ünneplés a régi sikerek színhelyén.