Értékbiztosítás

Bonyolult ez a biztosításügy. Mindenkinek az lenne az érdeke, ha minden futballista fiókjában ott lapulna egy kötvény, amelynek révén sérülés esetén tisztes összeg érkezhetne a sportoló, esetleg az egyesület számlájára. Hiába van meg a lehetőség, hogy a minimális kötelezőn kívül mindenki saját biztosítást kössön, ha drágának gondolja, és ezért nem akar fizetni. A klubok szegények, a játékosok meg sajnálják rá a pénzt. Pedig régi – szerencsére egyre kevesebbszer hallható – mondás, hogy a sérült labdarúgóval csak a baj van. Edzeni, játszani nem tud, de a fizetését minden hónapban át kell utalni, ráadásul ha a szerződésében benne van, még a gyógykezelésébe is be kell szállni. Ráadásul tény, hogy a sérült játékos piaci értéke a nullához közelít. Volt már ugyan menedzser, aki „féllábú” futballistát is el tudott adni, de ez azért nem jellemző – ha igen, akkor is inkább hozzánk érkezik a nagy nevű, ám ezer sebből vérző egykori sztár. Vagyis a klubnak mindenképpen érdekében állna, hogy biztosítást kössön az összes profijára, akár még olyat is, hogy a sportvállalkozást is kártalanítsák egy-egy sérülés után. Az nyilvánvaló, a futballistáknak elemi érdekük lenne, hogy a bajban segítséget kapjanak. Hány olyan labdarúgóról hallani, akinek súlyosabb sérülés után be kellett fejeznie karrierjét, s ezt követően mindennapi megélhetési gondjai lettek. Nem állítom, hogy az átlagos (esetleg jobb) biztosításból befolyó összeggel sínre tették volna sportpályafutásuk utáni életüket, de nyilván segített volna az újrakezdésben. Hiszek abban, hogy lehet tanulni az angoloktól vagy a németektől, akik mindenki számára jó rendszert találtak ki és működtetnek. A klubot és a játékost sem éri (anyagi) kár, ha baj van. Igaz, ott jut pénz erre is, és a labdarúgókra gyakorlatilag értékbiztosítást kötnek. A hangsúly az értéken van, mert a futballista érték. Nálunk is annak kellene lennie…