Bátorságot és őszinteséget!

mindenki profi módon végzi a dolgát, ráadásul senki sem szállt el magától. Ha messzire szándékozunk jutni, a jövőben csakis ez a felfogás jellemezhet minket.

Huszti Szabolcs a minap így nyilatkozott lapunkban: az a különbség a korábbi válogatottak és a mostani között, hogy amíg az elmúlt évek csapatait jobbára a brusztolás jellemezte, napjaink együttese már futballozni is mer. Osztja a fedezet véleményét?

Elődeim munkáját nem tisztem bírálni, abban viszont biztos vagyok, hogy ők is a legjobbat akarták kihozni magukból és a válogatottból. Ha valakinek bizalmat szavazok, azt azért teszem, mert úgy vélem, vannak olyan képességei, amelyek az átlag fölé emelik, és amelyekkel a csapat hasznára lehet. Nem tagadom, ezt a bizalmat igyekszem sugározni a játékosok felé, többek között oly’ módon, hogy a pályán bizonyos szabadságot adok nekik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy amit kérek tőlük, arra fittyet kell hányni, de a lehetőség adva van előttük: bátran focizhatnak. Amikor a legutóbbi, Észak-Írország elleni találkozónkat megnéztem felvételről, örömmel tapasztaltam, hogy valóban mertek futballozni – ennek is köszönhettük a kettő nullás győzelmet.

Úgy tudjuk, az elnökség előtt nemcsak a csapatot, hanem önmagát is értékelte. Publikus, mi hangzott el?

Ajjaj… Hogyan dolgoztam én? Hát erre a legnehezebb felelnem... Mi az, amit jól csináltam? Talán azt, hogy mindig magamat adtam. Azt akarom, hogy az együttes olyan legyen, mint én: őszinte. Nem udvariasságból, hanem szívből mondom: abban a reményben jöttem Magyarországra, hogy a régi dicsőségből valamit visszacsempésszünk. Számomra gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a játékosok többre képesek annál, amit magukról képzelnek, s ma már ott tartunk – elsősorban a köztünk meglévő remek kommunikációnak hála

–, hogy belátják, tényleg jobbak, mint egy-két éve. Hisznek magukban, ez a siker kulcsa. Hozzáteszem, nem szabad, hogy bárki is többet képzeljen magáról, mint amit valójában tud, ugyanakkor az is hiba, ha valaki alábecsüli önmagát. Hogy ez se így, se úgy ne jelentsen gondot, arra nekem is ügyelnem kell.

Akadt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy belecsapott Kisteleki István tenyerébe?

Nem! Amikor elfogadtam az elnök úr ajánlatát, úgy rémlik, teljesen beszámítható állapotban voltam… A tréfát félretéve, tudtam, mire vállalkozom, és mivel kedvelem a kihívásokat, az elmúlt hónapokban fel sem vetődött bennem, hogy miért is vagyok itt.

Eleinte azért panaszkodott, hogy az újságírók túl kritikusak.

Miért, nem így volt? A lényeg persze az, hogy mára – szerintem – önökön kívül a szurkolók is mellénk álltak. Ettől függetlenül tisztában vagyok vele, ha ne adj' isten zsinórban háromszor kikapunk, én leszek a bűnbak. Gond amúgy nincs ezzel, a szakmámhoz hozzátartozik, hogy amíg a győzelmek idején a mennybe emelik a szakvezetőt, a vereségek után a sárba tiporják. Már csak ezért is érdemes a földön maradni, hiszen a nagy koppanás így könnyebben elkerülhető. Különben sem vagyok az a típus, akit egy fiaskót követően az öngyilkosság foglalkoztat, miként a nyertes meccsek lefújása után sem szoktam táncra perdülni. Annyit talán kijelenthetek magamról: megvan az a jó tulajdonságom, hogy a dolgokat a helyükön tudom kezelni.

Az nem bosszantja, hogy az NB I olyan, amilyen?

Azért nem bosszant, mert a bajnokság színvonalát illetően is képben voltam, amikor aláírtam a szerződést. Vannak jó játékosok, ez nem vitás, csakhogy a tempó igen lassú. Persze nem csodálkozom ezen, hiszen a pénz mindent meghatároz, és a magyar klubok köztudottan nincsenek jól eleresztve. A leggazdagabb itteni egyesületek büdzséje megegyezik a holland másodosztályú egyletekével… Maradjunk anynyiban, ilyen körülmények között nem egyszerű dolgozni. De mondok mást: a csaknem három hónapos szünet senkinek sem használ. Rudolf Gergely például az egyik legkellemesebb meglepetést jelentette számomra, Belfastban csodálatosan játszott, ám most, hogy Magyarországon február végéig szünetel a bajnokság, jelentős hátrányba kerül külföldön szereplő társaival szemben. Elárulom, vannak ötleteim arra vonatkozóan, miként lehetne javítani a helyzeten, ezeket meg is osztottam az illetékesekkel. Erről egyelőre hadd ne mondjak többet, hiszen egyrészt előbb el kell fogadtatni őket, másrészt nem egy-két nap alatt hoznak majd változást.

Optimista?

Inkább realista vagyok. Ám ez nem zárja ki, hogy bizakodó legyek.

Május óta mi döbbentette meg leginkább?

Az, hogy néha nyertünk… Csak vicceltem! Ami nagyon fájt, az a svédországi vereségünk volt, hiszen hatvan percen keresztül remekül játszottunk, a végén mégis kikaptunk. Az a szeptemberi este kiábrándító volt.

Hogy ne lógó orral távozzunk: melyik volt a legszebb pillanat?

A máltai győzelmünket követően a srácok összekapaszkodva kiabálták, hogy „Magyarország, Magyarország!”. A meccs előtt láttam rajtuk, hogy élénken él bennük a két esztendővel korábbi kudarc, meglehet, ez a rossz emlék vált végképp a múlté az októberi diadallal. A lefújást követő öltözői ünneplést nem titkolt boldogsággal figyeltem – ekkor bizonyosodtam meg végleg afelől, hogy jó úton járunk.