Szól a zene, jöhet a tánc!

Három mérkőzésen három győzelem, kilenc gól hét futballistától – mind megannyi mutatószám, amelynél jobbat még egyetlen válogatott sem ért el Európa-bajnoki csoportkörben. Tetejébe Hollandia az első, amelynek két Eb-n is sikerült százszázalékos teljesítménnyel letudnia a csoportmérkőzéseket. Világbajnokverés, kiütéses győzelem a vbdöntős franciák kárára, Románia okítása tartalékcsapattal – tovább is van, mondjuk még?

Az elmúlt másfél hétben tapasztaltak után mindenki, aki többé-kevésbé figyelemmel kíséri az Európa-bajnokságot, a „holland csoda” titka után kutat. Csodáról természetesen szó sincs – ahogyan ezt Wesley Sneijder lapunknak is hangsúlyozta a napokban –, legfeljebb csodálnivaló, élményszámba menő futballról beszélhetünk, amelyet a jelek szerint nemcsak a holland tizenegy, hanem az Európa-bajnokságra nevezett hollandok közül bármely tizenegy futballista képes szervírozni. Hogy a tartalékok érett, szervezett játéka meglepetést keltett, az főképp az olaszok hangoztatta „gyenge a holland cseresor” teória következménye. Az itáliai sirámok mintha feledtették volna a világgal a közismert holland utánpótlásnevelési elvet, amelynek lényege: akiből végül futballista lesz, az gondmentesen illeszkedjék a hatvanas-hetvenes évek óta a narancsosok védjegyévé váló, a kor kívánalmaival rendre harmonizáló „totális futball” megkívánta szerepkörbe.

Jól megtervezett, már-már örök körforgás ez, amelynek előnyeit friss példával is alátámaszthatjuk. A rajt előtt megsérült Ryan Babel. „Nem öröm, de beugrásra kész játékosokban nincs hiány, jöjjön mondjuk Khalid Boulahrouz” – adta ki az utasítást Marco van Basten kapitány. Hogy támadó helyett védő? Kit érdekel ma már? A csapat a sebes léptű Babel nélkül is gólerős, Boulahrouzt pedig a holland kollégák immár az Eb egyik felfedezettjeként emlegetik Orlando Engelaarral együtt, akiről a tornát megelőző kiadványok többségében legfeljebb a lábjegyzetben olvashattunk. Eközben olyan játékosok nem tudtak stabil helyet kivívni maguknak a csapatban, mint a sérülése után erőnléti gondokkal küzdő Robin van Persie, aki szinte rimánkodik a játéklehetőségért, mert tagja akar lenni „a verhetetlen csapatnak”, részese kíván lenni a készülőben lévő „szép eredménynek”.

„Igazából három szerepkör fekszik nekem, a jobbszélsőé, a középcsatáré és a második csatáré, de valójában mindegy, hol, csak játsszak. Nem ismerem Van Basten terveit, de tökéletesen megbízom benne, bármilyen szerepet szán nekem, megfelelően ellátom” – fogadkozott a kétgólos Arsenalcsatár, akinek szavait nemcsak a holland sokoldalúság illusztrálásaképp idéztük, hanem a Van Bastenről elmondottak miatt is. A kapitányt sok támadás érte az immár négy éve tartó csapatépítés elhúzódása miatt, de akik kinevezték, hagyták, hogy befejezze a munkát. Az egykori aranylabdásnak néhány idősebb futballistával is voltak összetűzései, végül azonban akivel kellett, idejében kibékült.

Ruud van Nistelrooyra gondolunk elsősorban, aki egyévnyi önkéntes száműzetés után a selejtezők hajrájára tért vissza a csapatba – és nemcsak testben, hanem lélekben is. Ruud állítólag Edwin van der Sar kapus társaságában részt vett azon a fontos tavalyi megbeszélésen is, amelyen a kapitány végül eldöntötte: a tradicionális 4–3–3 helyett a 4–2–3–1 lesz a favorizált hadrend. Az ezekben a napokban leesett állal bámult támadószekció 3+1ének első lépcsőjét a Wesley Sneijder, Rafael van der Vaart, Dirk Kuyt, Arjen Robben, Van Persie ötös fogat három tagja alkotja, míg elöl rendszerint Van Nistelrooy várja a labdát – pontosabban nem is annyira elöl, mert a taktika egyik erőssége éppen a Real-csatár összjátékba való bevonása. Nemcsak a mozgását érdemes figyelni meccs közben, hanem az arcát is; látszik, Ruud élvezi a rá osztott szerepet.

S ha már itt tartunk, érdemes szólni még valamiről, ami ugyan nem szakmai kérdés, mégis fontos tényezője egy közösség sikerének. Sneijder fejéből pattant ki az ötlet, miután egy dokumentumfilmben látta, miként hangolnak zenével és tánccal a brazil válogatott tagjai a mérkőzésekre. A középpályás engedélyt kért Van Bastentől, hogy a meccsek előtt saját zenei mixet bömböltethessen az öltözőben, erősítendő a harci szellemet. Megkapta, így ma már a játékosok egy húron pendülve és éppen olyan jó hangulatban futnak ki a pályára, amilyenben a narancsban úszó lelátókon helyet foglaló híveik várják őket.

„Olyan kluboknál, mint a Real Madrid vagy a Liverpool, ez bevett szokás. Hollandiában nem. Az Ajaxnál csak ültünk az öltözőben, ugyanúgy a válogatottban is, és a nagy csendben mindenki magára maradt a gondolataival. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de szerintem számos múltbeli problémánkat és nézeteltérésünket részben ez a feszült csönd táplálta” – mondta az időközben a csapat első számú DJ-jévé előlépő középpályás. Amihez Van Basten hozzáfűzte: „Az én időmben az ilyesmi nem volt szokás, de el kell fogadnom, hogy ez más generáció. Azt viszont pontosan értem, miben mesterkedik Wesley, és ha a zene segít nekik a mentális felkészülésben, hadd szóljon!”

A zene tehát egy ideje szól, de a tánc igazából csak most kezdődik. Ezt a hollandok tudják a legjobban. Ők veszítették el eddig a legtöbb Eb-elődöntőt (szám szerint négyet) – csoda, hogy Van Basten sem hallani, sem olvasni nem akar aranyesélyről? Nem, ez sem csoda. Hollandia nem kér a csodákból, nem is vár csodákra.

Éppenséggel ezért is csodálhatjuk a narancsmezeseket.