A spórolásnak vannak előnyei és hátrányai is

Egészen közelről láttuk Luiz Felipe Scolarit, Luis Aragonést, Slaven Bilicet és Marco van Bastent is, szerda estig mégis hiába töprengtünk, nem sikerült megtalálnunk a négy edzőben a közöst. Azon túl, hogy a csoportmérkőzések első két fordulója után a kvartettek első helyén továbbjutó válogatottak parancsnokai, egyébként nem sok rokon vonást mutatnak – sem megjelenésükben, sem karakterükben.

A kijózanító megvilágosodás a teljesen tét nélküli spanyol–görög összecsapáson ért minket. Az „Hortalezai Bölcs”, Luis Aragonés tudniillik ugyanazt a lépést húzta meg, mint három kollégája (életkoruk alapján Bilic és Van Basten éppenséggel a fia is lehetne…): a már kiesett címvédő elleni fellépésre csapata kulcsembereinek szabadnapot adott.

Minket nem, az utolsó pillanatban és végső kétségbeesésében egy belépőért akár 500–1000 eurót sem sajnáló szurkolót ellenben legkésőbb a kezdés pillanatában fenyegeti az agyvérzés – esetleg az idegösszeroppanás veszélye. A többség ugyanis kifejezetten a nagy Fernando, azaz Torres előadásáért, és nem Daniel Güiza piruettjeiért fizet. A legnagyobb baj persze akkor van, ha a szövetségi kapitányok által várt pszichés hatás elmarad – márpedig erre éppenséggel szép számmal van példa a múltból.

A német–osztrák mérkőzést követően német rádiósok arról próbáltak meggyőzni minket, milyen igaza volt Scolarinak, hogy Decót, Cristiano Ronaldót, Petit-t a kispadon jegelte a Svájc elleni, a társrendezőnek is legfeljebb a presztízs miatt érdekes összecsapáson.

Pihentebbek lesznek Michael Ballacknál, Miroslav Klosénál – szólt az érvelés, amit egy cinikus, bólogató elismerést kiváltó „Miért, ők most nem pihentek?” riposzttal nyugtáztunk. Egyébként is: kétélű fegyver egy-egy lendületben lévő társaság takaréklángra állítása. Ami történhet egyrészt a csapat szinte komplett kicserélésével (lásd jelen esetben a horvátokat és a hollandokat), illetve a motivációs minimumszint lejjebb szállításával – ez utóbbira szerencsére nem tudunk friss példát említeni.

A múltból ellenben többet is. Talán azért is lejtett a lengyelek legyőzése után a megszokottnál is látványosabb örömtáncot Slaven Bilic, mert benne is mély nyomot hagyott az 1996-os Eb horvát–portugál mérkőzésének emléke: Bilicscsel a hátsó sorban a horvátok elbliccelték a nekik nem, az ellenfélnek, illetve a dánoknak fontos partit. A 0–3 után a negyeddöntőben aztán jöttek a németek – a leeresztett délszlávok pedig nem tudták újból felszívni magukat, 2–1-es vereség lett a vége, azaz kiesésbe torkollott a lazaság. Bilic (ki ismerné nála jobban a délszláv néplélek rejtelmeit?) ennek ellenére hazardírozott – és nyert, mert a horvátok második sora is kitett magáért.

Négy éve Portugáliában – nem bizonyíthatóan... – a svédek és a dánok úgy döntöttek, ha már az olaszok az első két fordulóban úgyis megásták saját sírjukat, a maguk szerény eszközeivel támogatják őket nehéz útjukon. A 2–2-es döntetlennel Silvio Berlusconié mellett csekély ötvenmillió olasz átkát vonták magukra az északiak, a rontás pedig megfogant: a cselszövők a negyeddöntőben elnyerték büntetésüket.

A svédek végzetét a világeseményen tizenegyespárbajt addig nem nyerő hollandok jelentették, akik most egyedül eljátszhatták volna a fenti páros négy évvel ezelőtti szerepét, de úgy fest, a protestáns etika hagyományai Németalföldön erősebbek, mint a vikingeknél. Nem csupán Gigi Buffon, az olaszok kapusa, mi is bíztunk Marco van Basten csapatának őszinteségében. Igaz, hogy a románok számára létfontosságú meccsen az oranje alapcsapatából kilencen először a szünetben, a kispadról felállva mozgatták meg jelentősebben izmaikat, az Arjen Robben, Klaas-Jan Huntelaar, Robin Van Persie fémjelezte „reserve” is lefocizta Adrian Mutuékat (2–0). Nem csak ezért mondjuk, de a narancsmezesek már ezzel rászolgáltak a jutalomra – Ebarany, esetleg.

Mindamellett az istenek a léhűtőket is kedvelik: 1984-ben és 2000-ben a franciák, 2004-ben pedig a görögök dicsőültek meg úgy, hogy harmadik csoportmeccsüknek nem volt tétje, így gyakorlatilag „elbliccelhették” őket.

Mert mindegy volt – vagy mégsem?